2008. július 4.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Louis Armstrong Jazzfesztivál Bánkon - Joe Murányi és az időkapszula

Bánk Viziszínpadán két napig a jazzé volt a főszerep, és Joe Murányié, aki Louis Armstrong klarinétosaként írta be magát a történelembe. A magyar származású zenész nyolcvan évesen is bebizonyította, hogy a zene nemcsak energiát ad, hanem egész egyszerűen egy életforma, ami tele van tartalommal és csodával.

Mert amit láttunk, mi, zenét és jazzt szerető emberek, vagy csak egyszerű érdeklődők, bizony csoda volt. A bánki tó cölöpeire épült színpad immár ötödik alkalommal adott otthont a Louis Armstrong nevével fémjelzett fesztiválnak, ahol a hangszerek életre keltek, és a varázslat nem akart szűnni, a zenészek megmutatták, hogy milyen az, amikor együtt létezünk a dallal, a jazzel, a bennünk élő nyughatatlan sóvárgással, hogy a harmóniák, a hétköznapi örömök manifesztálódnak, és megszületik maga a ZENE - csupa nagybetűvel.

Minden zenész, minden hangszer, minden pillanat a helyén volt, és ettől vált olyan meseszerűvé az egész fesztivál, pedig hál’ istennek valós volt; ennél valóságosabb élmény csak az volt, hogy Joe Murányi, Armstrong utolsó, magyar származású klarinétosa, ez a törékeny, jó humorral és iróniával rendelkező ember szinte együtt lélegzett a zenekarokkal, és a közönséggel. Hivatalosan csak szombaton lépett volna fel, de már a pénteki napon, a Hot Jazz Band koncertje közben megjelent a színpad szélén klarinétjával, ezernyi tapasztalattal a háta mögött, és bájosan, öregesen, ahogy csak az igazi egyéniségek tudnak, beszállt a zenekar játékába. Ezáltal pedig a közönség tanúja lehetett annak, hogy a jazz nem generációs műfaj, hanem életérzés, mégpedig a jobbik fajtából.

A bőgő úgy szólt, mint egy nagydumás kisgyermek, és a Hot Jazz Band pillanatok alatt elérte azt, amit nem minden zenekar tud elérni: a közönség felvette a ritmust, kialakult a kontaktus, és aztán megjelent Murányi, aki tökéletes improvizatív tudásának köszönhetően igazi örömzenévé alakította a koncert néhány dalát. Az első napon szinte teltház volt, csak néhány üres hely jelezte, hogy a két napos fesztivál most indult, de az emberek tapsoltak, örültek, hogy zenét hallanak, hogy zenészek játszanak, mert a jazz erről szól, semmi másról.

Herbert Christ igazi nemzetközi zenei találkozót rendezett a színpadon, hiszen a Rhythm Kings hat tagja öt különböző országból érkezett, de a jazz nemzetközi nyelve annyira egyértelmű, annyira közvetlen, hogy a zenészek összhangjának köszönhetően a muzsika utat tört magának, és egyenesen a közönség lábai előtt heveredett le. Murányi a maga bájával persze ismét felbukkant, és klarinétjával együtt megmutatták, milyen is az, ha egy ember a zene által lesz boldoggá, és csak jásztik, játszik, mert zenész, és nem tud, de nem is akar más lenni. Micsoda dallamok kergették egymást a nyári éjszakában!

És hogy mennyire sokoldalú, és mennyire nemzetközi a jazz? Nos, az Ukrajnából érkezett Riverboat Ramblers olyan fergeteges bulit csapott péntek este, hogy a közönség nem győzött tapsolni. A hangszerek életre keltek, s a nézők sűrű szivarfüstbe burkolózva rázták az ütemet valamely testrészükkel. A tó felszínén ringatózó fények és dallamok egymásba olvadtak, és izgalmas nászukat csak a közönség tapsa zavarta meg, de azt hiszem ez megbocsátható volt mindenki számára.

A zene sosem alszik, a jazz sosem pihen, hiszen ha van hangszer, és van zenész, akik szimbiózisban élnek egymással, akkor az élmény ezer fokon ég, és szinte mindent felemészt maga körül. A pénteki nap éjszakáján a közönség lelkesen fütyülve sétált a tó partján, fáradtan, de egy élménnyel gazdagabban. Az ukrán zenészek kitettek magukért, és ennél több nem is kell egy remek estéhez, no és persze Joe Murányi velük is jammelt, emelve ezzel az est amúgy sem alacsony színvonalát.

Másnap kissé álmosan, kissé fáradtan indult a fesztivál, az emberek ugyan lelkesek voltak, de ugye volt egy fantasztikus előző este, ami még nem ülepedett le teljesen a jazzre éhes közönségben. A szombati zenekarok ünnepélyesebb, kicsit lassúbb tempóban kezdtek, és zenéjük szinte egybe olvadt Bánk szemet gyönyörködtető tájával. A jazz ettől olyan valós, ettől olyan egyedi: a dallam felveszi környezetének formáit, és megtölti tartalommal. A szombati közönség is ezt érezhette, vagy egyszerűen, a mélységeket félre dobva átadta magát az élménynek.

A színpad ismételten otthont adott olyan zenészeknek, akik nem hagyják, hogy a műfaj megrekedjen a nosztalgia szorításában: igaz, a fesztivál arculatát leginkább a swing stílus adta, s a hallott dalok nagy százalékát a feldolgozások tették ki, de ne felejtsük el, hogy ezeket 2008-ban játsszák, és a dallamok meg a hangzás ugyan nem sokat változott, de a frissesség nagyon is jelen volt. Mind a Gyárfás Trió, akik elhozták a bánki közönségnek Mickeller Mytrillt és Pleszkán Frigyest, mind a Jazz Steps ízlelgették saját zenei szenvedélyüket, és a közönség legnagyobb örömére nem akadt a torkukon. De visszatérve előző gondolatomhoz, a jazz ünnepélyessége, a hangszerek, a tökéletesen jazzhangzásra "csiszolt" női hangok által a zene megmutatta, hogy ereje van, és ennek az erőnek igenis van létjogosultsága a mai világban.

Aztán sok-sok jazz zenész után, akik nélkül ez a hétvége nem lett volna az, amit a szerző, azaz én, a zene örömének hív, szóval azután fellépett Joe Murányi, immáron hivatalosan, hiszen, mint említettem, ő addig csak állt ott a színpad szélén, és ha kedve volt, belépett, elnyűhetetlen hangszerével, és játszott. A fesztivált ő, és a His All Stars zárták, de korántsem volt vége a muzsikának. Miután a hangszerek elhallgattak, Murányit felköszöntötték, hiszen a világhírű zenész januárban töltötte be nyolcvanadik életévét, és miközben Armstrong Wonderful Word című örökzöldje szólt a hangszórókból, az ég hirtelen megtelt színekkel: a tó túlsó partján tűzijátékot rendeztek a művész tiszteletére.

Aztán, aki még nem telt el a jazz muzsikával, az átsétálhatott a színpaddal szemközt fekvő Tó Hotelbe, melynek kertjében felállított sátorban összegyűlt néhány zenész, és hangszereikkel "feleselgettek" egymással. Számomra ez volt a legbensőségesebb pillanatok egyike, amikor sörömet szorongatva ültem a padon, és a zenészek tőlem alig két méterre saját stílusukat megmutatva, amolyan össznépi zenélést folytattak.

Ezt a hétvégét, és a jazz zenét mi sem jellemezhetné jobban, mint az a tény, hogy a pénteken fellépő Herbert Christ és csapata csak a fesztivál előtt alakultak meg, szinte nem is próbáltak, de mindenki azt hitte róluk, összeszokott zenekarról van szó. Ezek az emberek idejöttek saját országukból (Németországból, Svédországból, Franciaországból, Angliából és persze Magyarországról), magukkal hozva saját kultúrájukat, és egymásra néztek, aztán mindenki beleadta összes tudását; de azt hiszem itt többről van szó: erre születni kell.

Kicsit olyan volt az egész, mintha egy időkapszulát ropogtatnék jóízűen a számban: ám ne felejtsük el, hogy olyan zenészek muzsikálhattak Murányival, akik majd tovább viszik és fejlesztik a jazzt a maga szertelen, öntörvényű, de szerethető módján. Az ember jól akarja érezni magát, és ha olyanok okoznak örömöt, akik maguk is szenvedéllyel nyúlnak saját zenei identitásukhoz, az maga a színtiszta szimbiózis.

*


A fesztivál honlapja: www.jazzfesztival.hu
A Tó Hotel elérhetőségei:
Tó Hotel
2653 Bánk, Petőfi út 73.
Tel: +36 35 342-309
Web: www.to-hotel.hu

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei