2008. augusztus 15.Horváth Krisztina
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Sziget 2008 - Futkosós-hangulatos második nap

A második mindig kicsit kevésbé jó, mint az első volt. A kezdet lendülete még az emberben, de hiányzik az első várakozással teli izgalmi állapota, valahogy nyugodtabbá válik a fesztiválozó: itt van, elkezdődött, még sok van hátra, nem kell úgy habzsolni az élvezeteket. Mindez azonban az idei évre egyáltalán nem igaz.

Idén a második nap súrolja, ha túl nem szárnyalja az előzőt, mind a programokat, mind a hangulatot tekintve. A tömeg tényleg meglepően nagy, gondolni se merünk rá, hogy mi lesz itt a hétvégén. Az emberek pörögnek, olykor kissé talán túl is, de a lényeg a vidámság, és az a felfokozott, pozitív értelemben vett levegőben mocorgó feszültség, amely a Fesztivál sajátja a második napon.

Ha az ember sokféle zenei stílus iránt mutat érdeklődést, és ráadásul minden egyéb programra is nyitott, ne számítson laza, tengős-lengős estére, mert bizony nem kapja meg. Helyette morfondírozhat azon, hogy vajon abból a néhány dologból, ami igazán, de úgy komolyan érdekli, miért kell legalább négynek egyszerre kezdődnie? Az a bizonyos Mr. Murphy most bólogatna serényen, én meg bosszankodom, mert rohanás ígérkezik, ha mindenbe bele szeretnék nézni, legalább egy kicsit.

"Mindentől messze, a szívhez közel" - a Kispál és a Borz természetesen a Nagyszínpadon, tömeg van, csak az a régi hangulat hiányzik, nekem legalábbis. Ez nyilván korral jár. Át is keveredünk gyorsan a Talentum - Zúzda Színpad elé, ahol a Prosectura 999. koncertjét tervezzük megtekinteni, azonban belefutunk az erdélyi sZempöl zenekarba, ami véletlenül tényleg jó. Elektronikus zenébe oltott folk, vagyis népzenével fűszerezett breakbeat, ha úgy jobban tetszik. Nekünk tetszik, és kész. A doromb különösen. Meg a tömegnek is, látszólag. Aztán bekövetkezik, amiért valójában érkeztünk - elkezdődik a Prosectura, és jól megkapjuk, amit vártunk. Felelevenedik a régi idők punkos hangulata, és örvendetes módon nem kell csalódnunk: van, ami nem változik; Imre Norbi például azóta sem vett részt különösebb hangképzésen, de talán éppen ez adja a koncert báját, no meg a tarajak, amiből egyre kevesebbet látni manapság. Hihetetlen lendülettel nyomják le a koncertet, ami ugyan mindösszesen 45 perces, ám mindenképpen korukat meghazudtoló - az 1989-ben alakult zenekar egy csöppet sem lett "normálisabb", mint kezdetben volt. Fazonra nyírt ballada, Ottó, Wiwien, és mosolygások - nekünk ezt nyújtja a Prosectura koncertje, és ez éppen elég ahhoz, hogy egy elégedett vigyorral távozzunk.

Lóhalálában berobbanunk a wan2 Sátorba, ahol kiderül, hogy éppen fél óra csúszásban vannak szerencsére, így nem maradunk le a Che Sudaka nevű spanyol formáció koncertjének elejéről. Ha egészen őszinték akarunk lenni, tökéletes véletlen, hogy bekukkantottunk ide, de mégis hihetetlenül jó döntésnek bizonyult: a Che Sudaka körülbelül olyan zenét játszik ugyanis, mint Manu Chao, ugyanannyi lendülettel, ugyanolyan sok zenésszel a színpadon. Őrületes tempót diktálnak, a közönség meg követi őket, nekem azonban jelenésem van az mr2 Színpadnál, részt kell ugyanis vennem életem első Kaukazus koncertjén.

És részt is veszek, bizony. (Íme, az első programütközés.) Meggyőződésem, hogy az ifjú muzsikusok, akiket most a színpadon látok, előbb-utóbb a Kispál nyomdokaiba lépnek - nem pejoratív értelemben, hanem pótlandó az általuk majd üresen hagyott helyet. Remek zene, hihetetlen jó szövegek, és nagy tömeg, ami fejből fújja a dalokat - minden együtt van ahhoz, hogy a Kaukazus sikeres legyen. Egyébként a fiúk a szó legnemesebb értelmében tökéletesen elmebetegek, de a nagyszerű az egészben az, hogy a bolondos dalokban (amelyek a koncerten ugyanolyan minőségben szólalnak meg, mint a rádióban) mindemellett komoly gondolatokat is felfedezhet a szemfüles hallgatóság. Szóval a tévedés legkisebb kockázatával állítjuk: a Kaukázus a legjobb úton halad a hírnév felé.

Feszített tempójú átkelés következik az Arany Ászok Színpadra, ahol Péterfy Bori és a Love Band készülődik egy fergeteges koncertet adni. A sátorba szardíniaként zsúfolódó emberek előrejelzik, hogy a hangulattal itt sem lesz probléma, sőt. Sajnos Péterfy Bori kapcsán az ember kénytelen közhelyeket használni, mert amit ő művel a színpadon, az nem írható le másképp: dívává varázsolódik, birtokba veszi, és kisajátítja a teret, s teszi mindezt úgy, hogy tökéletes harmóniában működik együtt zenészeivel. Lenyűgözően szuggesztív személyisége csordultig tölti a sátrat emberekkel, az embereket pedig valami olyan energiával, ami extázisba sodorja a hallgatóságot.



Fájó szívvel hagyjuk ott a koncertet, de a Jazz Színpadon Rhoda Scott fellépését egyenesen vétek volna kihagyni, így is csak az utolsó két dalt hallhatjuk, a nagy távolságnak köszönhetően. (Második programütközés.) A tegnapi Nigun koncertet kísérő gyér érdeklődés után nem számítunk semmi jóra, már ami a közönséget illeti, így esik meg, hogy hihetetlen pozitív csalódásban lesz részünk. A sátorba ugyanis éppen csak hogy beférünk, a tökéletesen vegyes összetételű tömeg tombol, lábukat a deszkához csapkodva követelik a ráadást, és mindezt egy kedves, idős, fekete bőrű hölgy kedvéért, aki az orgonáján olyat mutat, hogy nem győzzük tátani a szánkat. Rhoda Scott, aki betöltötte 70. (!) életévét, nem először jár hazánkban, és csak remélni tudjuk, hogy nem is utoljára. Olyan mérhetetlen szenvedéllyel nyúl a hangszerhez, hogy az ember egy pillanatra elbizonytalanodik mindenben, csak egyetlen dolog tűnik biztosnak - a zene, amit ez a fantasztikus jelenség a közönségre hint, mint valamiféle áldást, ami mindenkit elkísér a további útján.

Mondjuk az előző egy remek végszó a második napra.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei