2008. augusztus 17.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Sziget 2008 - R.E.M. - "Hé kölykök, Rock and Roll"

Valami van az idei Sziget levegőjében, hiszen a szombat este fellépő R.E.M. zenekar frontembere, Michael Stipes is táncra perdült, sőt kommunikált a közönséggel, és Johnny Rottenhez (Sex Pistols) hasonlóan ő is megmutatott felsőtestéből egy darabkát. Úgy tűnik az idei fellépők egy része vagy kéjgázt szívott, vagy a maguk által teremtett atmoszférában maradéktalanul jól akarják érezni magukat.

Csak a fekete és szürke színekben, komoran elterülő felhőkről nem lógtak emberek szombat este, röviddel fél tíz előtt, és a beígért vihar ellenére a jó öreg gombostű hasonlat is megfordult az ember fejében, amikor széjjelnézett, háromszázhatvan fokos szögben. Ember ember hátán, sörös korsók sörös korsók hátán, és mindenek felett a viharszagú augusztus esti égbolt. A várakozással teli izgalom ott futkosott föl-alá a torkom és a gyomrom között, és egyfolytában azt mondogattam magamnak, hogy bárcsak az R.E.M. koncertje ne rekedne meg egy kötelező koncert és egy rutinos, de szenvedélytől mentes élmény szintjén, mint a bogarak a ragacsos borostyánban.

Imáim már a második számnál meghallgattattak, hiszen Stipes olyan energiával esett neki a daloknak és a közönségnek, hogy libabőrős lettem tőle. Emlékek ezernyi képe, illata, foszlánya robbant fel bennem, amikor még a kilencvenes évek elején és közepén együtt lélegeztem - zenei értelemben véve - az R.E.M. muzsikájával. Most itt voltak, igaz nem karnyújtásnyira, de jól hallhatóan, és banális kifejezéssel élve, érezhetően.

A Michael Stipes, Peter Buck és Mike Mills alkotta formáció otthonosan mozog a színpadon, és ami a legfontosabb: látszik rajtuk, hogy nem csak begyűjteni jöttek egy újabb fesztivált, és ez nagyon jót tesz a hangulatnak. Felcsendülnek az ismert melódiák: a Drive az Automatic for The People albumról, a Losing My Religion az Out of Time-ról, az Orange Crush, mely a csapat korai terméséből való.

Stipes visszafogottsága ezen az estén teljes elpárolog, és nemcsak hogy olykor táncol, de lemegy a közönséghez a nagy korlát elé, és úgy "rohangál" az emberek előtt, mint egy fiatal rocksztár, akit homlokon csapott a felismerés, hogy az emberek rajonganak érte.

Éneklem a dalokat emlékeimből előhalászva a szavakat, és újra, meg újra átfut testemen az a jól eső érzés, miszerint az Stipes-Buck-Mills hármas fogat majdnem harminc éve formálja, csiszolgatja a zenét, és még mindig fénylik, még mindig van bennük valami plusz energia, ami előre viszi őket. Bizony, az R.E.M. nem csak egy stílus, hanem maga a stílus, melyet ők teremtettek meg, és mely azóta is ott szunnyad bennük, igaz olykor ők is eltévelyedtek, de ez megbocsátható nekik. Már csak azért is, mert ezen az estén igazán kitettek magukért, és ezt nem csak a rajongó mondatja velem, hanem az objektivitás, melybe azért csempésztem némi szubjektív ízt.

A ráadás - az utolsó ráadás - a Man on The Moon, aztán a színpad végképp elsötétül, majd megjelennek azok a bosszantó sárga fények, és a technikusok hangyamód megrohanják a hangszereket. Ilyenkor az ember még várja a csodát, de persze tudja, hogy vége van, ennyi volt: a tömeg nekiindul a szombat éjszakának, és még ott cseng fülében a Drive néhány sora: "Hey kids, Rock and Roll, Nobody tells you where to go, baby".

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei