2008. augusztus 18.Horváth Krisztina
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Sziget 2008 - Záróakkord

Nem tudom az okát, de a tizenhatodik Sziget Fesztivál utolsó napja nem volt az a tipikus utolsó nap, sem hangulatát, sem semmi egyebét tekintve. Pedig akárhogy is nézzük, ez volt az, véget ért az idei egy hét (öt nap) együttlét, no persze a vasárnap még tartogatott a látogatók számára egy-két finomságot.

Csalódást fogok okozni, ugyanis sem a Tankcsapdáról, sem a Killers-ről nem lesz itt egy árva szó sem, lesz viszont jazz minden mennyiségben, egy kis folk, színház, és egyéb finomságok. Talán különös azzal kezdeni egy írást, amiről nem lesz szó benne, azonban fontos, hogy az ember tudja, mire számítson. Hogy a vasárnap két legnépszerűbb koncertjéről nem születik beszámoló, annak egyfelől idegesítően személyes oka van: az én egyéni véleményem szerint a Tankcsapda már jó néhány éve kiégett, s bár A legjobb méreg és Az ember tervez idején bizony magam is erősítettem azt a bizonyos rajongótábort, de amit manapság csinálnak, az előtt értetlenül állok. A The Killers-szel nincsenek személyes ellentéteim, csak éppen máshol voltam, valami olyanon, ami már-már katartikus élményben részeltetett, így nem cserélném el semmivel, még akkor sem, ha ott éppen nem volt fullasztó tömeg, hanem sokkal inkább családias hangulat, és a zenéből táplálkozó, és azt át is adó művészek.

No, most, hogy már tudjuk, mi nem lesz, beszéljünk arról, hogy mi igen. Érkezésünkkor egyenesen az mr2 Színpadhoz sodródtunk, persze volt ebben egy jó adag tudatosság, hiszen a Katan lépett fel éppen - a két fantasztikus népdalénekesnő hangjával fémjelzett formáció különleges élményt ígért. Elszomorítóan kevesen ücsörögtek a fűben, pedig a koncert már elkezdődött, gyér tapssal jutalmazták az egyébként remek előadást; a zenekar azonban kitartott, Horváti Kata és Papp Anikó behunyt szemmel adta át magát a népdalok világának, Borbély Mihály pedig, akinek legalább háromféle hangszer megfordult a kezében, jazzes improvizációkkal fűszerezte tovább az amúgy is pikáns muzsikát. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy akár önállóan is felléphetne a Jazz sátorban, aztán hamar elhessintettem a gondolatot, mikor egy-egy szóló után újra szóhoz jutottak az énekes hölgyek - hiszen ez a zene így teljes, így mutatja a legtöbbet magából, és így is nyújtja a legtöbbet a közönségnek, még ha most nem is becsülték meg őket eléggé.

Ha azt hiszed, már mindent láttál, a Sziget még akkor is tud meglepetéseket okozni. Történt ugyanis, hogy miközben a Jazz sátor felé igyekeztünk, kisebb tömörülésre lettünk figyelmesek az út közepén, aminek kiváltó oka - mint kiderült - egy fura fazon volt, egy macskával a vállán. A cicus olyan nyugalommal és méltósággal terpeszkedett gazdiján, hogy az már-már hihetetlennek tűnt, és akkor azt még nem is említettem, hogy természetesen sziámi volt - csak hogy tökéletesen idomuljon a Fesztiválhoz.

A Jazz sátorba ezúttal csak úgy be akartunk nézni, aztán persze ott ragadtunk, mert az Azuma Clan olyan koncertet rittyentett, hogy vétek lett volna nem meghallgatni. A különleges muzsikára nem bírnék műfaji skatulyát húzni, volt itt minden, a népies hangzásvilágtól a rockon keresztül egészen a jazzig, így esett meg, hogy a meglehetősen passzív közönség egy része aztán táncra perdült, és tökéletesen átadta magát a zene folyamának, amely nem volt rest, és csak sodorta, sodorta az embereket, egészen a koncert végéig.

Éppen a Nulladik Változat koncertjére igyekeztünk, mikor ismét valami érdekes dolog vonta el a figyelmünket eredeti célunktól: az út szélén törökülésben három lány gubbasztott, és énekelte teli torokból a Megmondtam én... kezdetű opuszt, mely mindannyiunk gyerekkorát megjárta, s ezek szerint még ma is divatos. Mellettük egy negyedik egy faág segítségével imitált gitárkíséretet biztosított nekik, s a nem kimondottan kellemes zenei élmény akkor tetőzött, mikor közelebb lépve egyikük kezében felfedeztük a sebtében készített táblát, mely a tulajdonképpeni üzenetet közvetítette: "200 FORINTÉRT ABBAHAGYJUK!" A kalap még üres volt, mikor tovább mentünk, de biztosan akadt valaki, aki megsajnálta őket - vagy sokkal inkább saját magát.

Az Open Vidámzenei Színpad sátra kongott az ürességtől, mikor a koncert előtt három perccel megérkeztünk. Ez pontosan azt jelentette, mint amit előirányzott: igen alacsony létszámú közönséget. Jó volna, ha valaki elmagyarázná nekem, miért nem telik meg a sátor (legalább félig, az Isten szerelmére!) már évek óta, mikor ez a nagyszerű, igényes zenét játszó banda a színpadra lép. Fel nem foghatom, vajon miért nem visítoznak értük is a tinik, de azt sem, hol vannak a húszas-harmincas éveikben járó, kuriózumokat kedvelő idősbek, és egyáltalán: miért nincs a köztudatban a Nulladik Változat, mikor annyira jó? A koncert egyébként amellett, hogy zeneileg a maximumot nyújtotta, a látványt tekintve sem volt utolsó: a kivetítőkön egymásba folyó képek különleges hangulatot teremtettek.

Sajnos nem maradhattunk végig, utolsó nap lévén ugyanis ki akartuk használni a lehetőséget, hogy megnézzük a Nagy Utcaszínház produkcióját, melyet minden nap fél 9-től láthattak az érdeklődők a domb mellett. A hatalmas díszletek, az elérhetetlennek tűnő magasságban himbálódzó színészek és akrobaták, a fantasztikus látvány mindenképpen megért egy pillantást, azonban mivel az első húsz perc után egyre valószínűbbé vált, hogy itt bizony mozgásszínházról, vagy legalábbis részben arról van szó, továbbálltunk - persze ebben az is motivált, hogy kilenckor kezdődött a Free Style Chamber Orchestra koncertje a Jazz Színpadon.

Négy hegedű, egy cselló, egy bőgő, fúvós szekció, zongora, dob - és ez mind egy színpadon, nagyszerű vegyületben. A Free Style Chamber Orchestra egy olyan kezdeményezés, amelyben a műfaji határok nemes egyszerűséggel megszűnnek létezni, az improvizáció viszont főszerephez jut; a legbeszédesebb talán, ahogy önmagukat jellemzik: "tizenöt rendkívüli muzsikus megtalálta a közös hangot, amelyben összecseng a hagyományos magyar népzene, a world music, a swing, az impresszionizmus, a bebop, a szélesvásznú harmóniavilág, a latinos lüktetés, és számos ennél sokkal keményebb műfaj is". Mindez ott volt vasárnap a Jazz Színpadon, a maga valójában, Nagy János zongorajátékában, Balázs Gergely hegedűvituozitásában, Szirtes Edina énekhangjában - de akár mindannyiukat felsorolhatnánk itt, hiszen külön-külön és együtt is fantasztikus zenészek, akik olyan hangulatot teremtettek vasárnap este a Jazz sátorban, hogy koncertjük végeztével a közönség állva tapsolt, és azzal a bizonyos dobogással jelezte, hogy ráadást kér.

"Amikor a madarak szállnak és / Rohan utánuk a tél / (...) Valami véget ér" - nekünk, most az idei Sziget, a Kowalsky meg a Vega koncertjével. Nagyszerűen.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei