2009. július 7.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Louis Armstrong Fesztivál - Humor, díszpolgárság, és elpattant húrok

Az idei Louis Armstrong fesztivál színes kavalkádja olyan benyomásokkal tette gazdagabbá a Bánki tó partján álló színpadhoz zarándokoló jazzrajongókat, ami méltó megemlékezés a jazz egyik legnagyobb alakjáról. Ám a zenekarok csak a hangulatát próbálták megteremteni az Armstrong-szférának, mindenki saját emócióit, saját zenei identitását tárta fel a közönségnek.

És az idei fesztivál pontosan ettől vált izgalmassá, és nem valami másolattá, ahol a swinget csak eljátsszák, és nem azonosulnak vele. Egy előadó nyilván részben másként látja ezt, de egy tóparton, a kellemes nyári éjszakában az ember úgy van vele, hogy a zene - és ez főleg a jazzre igaz - minél képlékenyebb, annál több érzelmi szintet tud megmutatni magából. A fesztivál minden egyes szereplője, még ha nem is tudatosan, de ezeken a szinteken mozgott, és bár néha felütötte fejét a merevség egyfajta bosszantó árnyéka, egészében véve, a két nap krónikája pozitív felhanggal bír, ami manapság azért nagy szó, mert néha előfordulnak bizonyos kisiklások, de itt erről szó sem volt. Szólt a jazz egy populárisabb változata, és az emberek élvezték mind a két estének minden pillanatát - én legalábbis csak néhány közönyös arcba botlottam bele, de ezek minden rendezvényen kötelezően, óramű pontossággal megjelennek.


A bánki tó


A pénteki nap komor felhői, amiből aztán elkezdett menetrendszerűen esni az eső, nem sok jóval kecsegtetett, és voltak pillanatok, amikor magamban lezártam az el sem kezdődött fesztivált, vagy lelki szemeimmel láttam, amint esernyőt szorongatva várom a zenészeket, mondjuk harmadmagammal. De az égiek úgy látszik kedvelik a jazz zenét - ha élhetek némi vallási felhanggal -, és a kezdésre szép nyári est bontogatta ki szelíd, ám annál határozottabb szárnyait.

Első meglepetésem már a közönség számolásakor szembe jött velem, hiszen emlékeim szerint tavaly ilyenkor, az első napon mintha kevesebben ültek volna a padokon, és jól esett végignézni a tömegen, mert ez azt jelenti, hogy az igényesség igényt szül, és fordítva. Nyilván Joe Murányi neve volt az aduász, ami nem meglepő, hiszen Amstrong egykori magyar származású, egyetlen fehér klarinétosa nemcsak kuriózum a jazzéletben, hanem a fesztivál arculatának emblektikus személyisége. A fellépők közül a Jazz Steps humorral gazdag zenei kínálata jó táptalajt biztosított a fesztivál hangulatának, és ez a fajta humor, ha olykor burkoltan is, vagy a különböző előadók által visszafojtottan, de jelen volt, ami a zenét még harmonikusabbá, még megfoghatóbbá tette.


Jazz Steps


Egy műfajon belüli műfaj - és a swing kétségtelenül sajátos jegyekkel rendelkezik - mindig próbál felülkerekedni magán, úgy, hogy a múlttól megkövesedett érzésen azért érződjön a frissesség korántsem bántó lenyomata. A lengyel Jazz Band Ball zenekar - akik igazi veteránokból állnak - pontosan ennek a teóriának a képviselői. Ez a fesztivál sok meglepetést nyújtott, hiszen olyan hangszerek is megszólaltak, ami a hagyományos értelemben vett swing zenében nem gyakran szerepelnek: Siergiej Wowkotrub hegedűjátéka kétségtelenül az est egyik színfoltja volt, és én külön élveztem, mert első jazz lemezeim között ott volt Stéphane Grappelli korongja, aki a jazz zenébe "beleolvasztotta" a hegedűjátékot.

És az est kellemes légköre már ott kavargott Joe Murányi körül, aki, persze nem tudta megállni, hogy az előtte fellépő zenekarokkal ne fújjon egy jót: olykor megjelent klarinétjával a színpad szélén, és már be is lépett az ütembe, és csak szólt a jazz. Az a fajta jazz, ami a múlt szövedéke, és a jelen korántsem poros vonzata. Murányi idei All Stars zenekara sem okozott csalódást, az Amerikából érkezett klarinétost most is remek zenészek kisérték (Herbert Christ, Jakub Safr, Mike Pointon, Sárkány Sándor, Berdisz Tamás). A koncert alatt Murányit Mezőkövesd díszpolgárává avatták, amit a nyolcvanegy éves jazzmuzsikus némi humorral megfűszerezve megköszönt, aztán szólt tovább a swing.


Joe Murányi


A szombati nap forgatókönyve - már ami az időjárást illeti - szinte pontos lenyomata volt a péntekinek, és a délutáni esős idő megint csak azzal fenyegetőzött, hogy elmossa a fesztivált: ám aztán a kezdés előtt ismét beköszöntött a nyár, így hét órakor a Budapest Jazz Orchestra fúvós szekciójának swinges dallamait vihette a víz messzi tájak felé. A magyar zenekar sokoldalú - és sok zenészből álló - zenei motivációkat épített bele játékába, és ami számomra külön pozitív felhanggal bírt, hogy a létszámtól függetlenül, egyes hangszerek szólózhattak, ami a jazz egyik legfontosabb kifejezőeszköze. A közönség hangulatba jött, ahogy mondani szokták, de azt hiszem mégsem készültek fel arra, ami az Orchestra fellépése után következett.


Budapest Jazz Orchestra


A német Joscho Stephan Trio kétségtelenül az idei fesztivál közönségkedvence lett. A két gitárból, és egy elektromos bőgőből álló formáció az első pillanattól lenyűgözte a hallgatóságot. Joscho Stephan gitárjátéka észvesztő tempóban és technikában összpontosult, ami olyan fajta izzást idézett elő közönség és előadó között, amire az ember még évek múlva is szívesen emlékezik. A közönség tapsvihara beszédesebb volt mindenfajta kritikánál, amit a trió begyűjtött, hogy aztán átadja a színpadot Scott Hamilton amerikai szaxofonosnak.

Kicsit úgy érzem, hogy a szervezők - persze jó értelemben véve - a szombati napon nem számítottak ekkora sikerre a német trióval kapcsolatban, és a zenei pezsgés, melyet koncertjük ideje alatt az ember a bőrén érzett, még ott csiklandozta az embereket, amikor Hamilton és zenekara egy visszafogottabb, lágyabb jazz zenét kezdett játszani. Hamilton játéka egy ilyen vibráló előadás után már-már szomorkásnak tűnhetett, szaxofonhangzásának eleganciája mégis egyensúlyban tartotta a koncertet, és igazi zenei élményben lehetett része a közönségnek.


Joscho Stephan Trió


Szombat éjszaka - és persze pénteken is - a Tó Hotelben jam session várta az érdeklődőket, és mikor ott szorongtam többedmagammal a picinyke hallban, ahol Joscho Stephannak éppen két húrja szakadt el egymás után, de ezt észre sem lehetett venni, miközben a bőgő és egy kísérő gitár adta a talp alá valót, a személyes kapcsolat a jazz és az ember között tapintható közelségbe került: mint a fesztivál zenészei és a közönség, akik találkoztak egymással a bánki tó partján két estén át.

TEKINTSE MEG KÉPGALÉRIÁNKAT!

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2018 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei