2008. február 25.Pákozdi Gabriella
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Papírsárkányok: vizuális történetmesélés Foster-módra (interjú)

Marc Foster, a Papírsárkányok rendezője nem először forgatott felkavaró drámát: az ő munkáját dícséri a 2001-es Szörnyek keringője (Monster’s Ball) Halle Berry főszereplésével, mely alakításáért a színésznő kiérdemelte az Oscar-díjat is; emellett szintén Foster érdeme, hogy 2004-ben Johnny Depp (J. M. Barrie) szűziesen tartozkodó szerelembe esett Kate Winslet-tel (Sylvia Davies) az Én, Pán Péter (Finding Neverland) című moziban.

(Figyelem: a cikk spoilereket tartalmaz!)

A Németországban született, de Svájcban nevelkedett Marc Foster a New York Egyetemen tanult filmművészetet, s úgy tűnik, örökölte a korábban Hollywoodba emigrált európai filmesek beállítottságát. Ahelyett, hogy a saját, egyedi stílusát próbálná behatárolni, Foster számára kihívás, hogy eltérő sztorikat és műfajokat választ magának, abban lelve örömét, hogy vajon eleget tud-e tenni a különféle típusú filmek megkívánta rendezői feladatoknak.
Ezen állítást alátámasztandó elég, ha megnézzük két legutóbbi moziját: a Papírsárkányok (The Kite Runner) egy Afganisztánban és az USA-ban játszódó adaptáció Khaled Hosseini drámai regényéből, a rendező következő filmje viszont egy igazi kasszasiker, a James Bond sorozat 22. része lesz (Quantum of Solace - Daniel Craig immáron második 007-es ügynök szerepe, mellette pedig Al Pacino alakítja majd az ügyeletes gonoszt).
Mindezeken felül pedig két független produkciójában - ("Everything Put Together" (2000) és Maradj! ("Stay" - Ewan McGregorral és Naomi Watts-szal a főszerepekben, 2005) (mely utóbbi forgatókönyvét ugyanaz a David Benioff írta, aki a Papírsárkányok-at is jegyzi) még a nem-lineális szerkesztéssel, szubjektív kamera-alkalmazással és expresszionista megvilágítással is kísérletezett, hogy a pszichothrillerek nyugtalanító atmoszféráját a lehető legjobban visszaadhassa.

A mozifilm legnagyobb kihívása valószínűleg az volt, hogy a rendező meg tud-e felelni a népszerű regény milliónyi rajongója elvárásainak. Hosseini, aki foglalkozását tekintve orvos, és a The Kite Runner - meglepő módon - élete első és eleddig egyetlen regénye, remek érzékkel helyezte szívszaggató történetét megváltásról, családról és barátságról a háború-sújtotta Afganisztánba. Az elsőkötetes afgán-amerikai író a sztorin túl bevezeti az olvasót népe kultúrájába, a szovjet megszállás előtti Kabul idilli képét festve az olvasók elé, és szembesít a különféle vallási és etnikai szakadásokkal, melyek az országot jellemzik.

A Papírsárkányok egy gazdag kereskedő fiának, Amirnak és egy szolgának, Haszánnak a történetét meséli el. Mindketten elvesztették édesanyjukat, így a fiúk együtt nőnek fel, még a nevelőnőjük is ugyanaz. Amir pastu, vagyis egy domináns afgán népcsoport tagja, ebből eredően pedig iszlám szunnita; Haszan viszont egy kisebbségi csoport, a hazarák tagja, akik a siíta vallást követik. Ám másban is különböznek: Míg Amir nem képes túllépni etnikai- és osztálykülönbségükön, és sosem ismeri el mások előtt Haszannal való barátságát, Haszan szűnni nem akaró hűséget táplál barátja iránt. Mindezt tetézi egy idősebb pastu fiú, Aszef, aki, rasszista nézeteit sem rejtve véka alá, rossz szemmel nézi ki a két fiú szinte testvéri viszonyát, s minden alkalmat kihasznál a brutalitásra.
Amikor aztán Amir és Haszan barátságuk legnagyobb győzelmét aratják az éves sárkányeregető versenyen Kabulban, Aszef végső bosszút áll: a versenyen megerőszakolja Haszánt, amit Amir - segítségnyújtás helyett - megkövülten végignéz. Amir, akinek élete minden vágya, hogy mindenki által tisztelt apját, Babát lenyűgözze, s szeretetét elnyerje, úgy érzi az eset után, hogy kudarcot vallott mindenben. Bűntudattól gyötörten szerté ejti, hogy Haszánt és apját, aki immáron 40 éve a család szolgálatában áll, elbocsássák…
A történet fonalát 20 év múlva veszi fel újra a film: Amir és Baba, miután elmenekültek Afganisztánból, Kalifornia partvidékén telepedtek le. Amirt még mindig kísérti a múltja, mely egy különös telefonhívás formájában éri utol. Visszatér Afganisztánba, és szembenéz azokkal a gyűlölt dolgokkal, amelyeket el akart felejteni. Még Aszeffel is szembe kell szállnia, aki az eltelt évek alatt magas pozícióba küzdötte fel magát a tálibok között.

Mindamellett, hogy Housseini regénye valóban lenyűgöző, tele van véletlenekkel és elfeledett kapcsolatokkal, melyektől még maga Dickens is zavarba jönne. Ráadásul ezek a rejtélyek még a mű narrátora előtt sem ismertek, aki egyébként lépten-nyomon ráerőszakolja véleményét és gondolatmenetét az olvasókra a történet közben.
Foster rendezésének legnagyobb teljesítménye abban rejlik, hogy kihagyta filmjéből a tudálékos narrátort, rábízva így a nézőkre a kapcsolatok és a helyzetek felismerését, a konzekvenciák levonását. A rendező arra is törekedett a forgatás alatt, hogy a hihetetlennek tűnő jelenetek egy részét finomítsa (azzal együtt, hogy azért még hű maradjon az eredeti sztorihoz).
Ami a szereplőket illeti, a filmhez kiválaszott színészek mind megfelelnek a regényíró által festett karaktereknek, Baba kivételével. Babát, Amir apját, Foster Homayoun Ershadi iráni színésszel játszatta el (leginkább talán Abbas Kiarostami "A cseresznye íze" "A Taste of Cherry" című filmjében megformált szerepe végett ismert), s e döntésével jókora kockázatot vállalt. Eshadi ugyanis vékony férfi, borús szemekkel - nem igazán az a férfias, robosztus típus, akit Hosseini leír. Mégis, a színész karizmatikus szerepformálásával - egyszerre fanyar, nemesi, ugyanakkor életunt is - beváltotta a rendező elképzeléseit, és alakítása rányomta sajátos bélyegét a filmre.

Az a típusú árnyalt vizuális történetmesélés, melyet Foster képvisel, lehetővé teszi, hogy a filmben hangsúlyos szerepet kapjon a politikai helyzet többrétű ábrázolása. A politikai filmek gyakori hibája, hogy úgymond leegyszerűsítik a tényeket és a mondanivalót - a Papírsárkányokban viszont a sztori és a karakterek lényegesebbek az ideológiánál; mindemellett az árnyalt karakterábrázolás megkívánja, hogy még az olyan látszólag gonosz alakok is, mint Aszef, elmondhatják a magukét és tettük indítékait.
A mozi egy sor, az iszlám vallással összefüggő dolgot is bemutat: miközben látjuk a tálibok rémtetteit, és még annak is szemtanúi lehetünk, hogyan köveznek meg egy házasságtörőt, végigkövethetjük azt is, ahogy Haszan gyógyulni és megtisztulni megy a dzsámiba - e jelenet kivételes fontosságú a kommersz filmekhez szokott mozirajongóknak, hiszen ritkaságszámba megy, hogy egy moziban olyan imádkozó muzulmán látható, akinek nincs C-4-esekkel megrakott öv a derekán.
Mindemellett a Papírsárkányok még az USA-ba emigrálók ellentmondásokkal és a csalódásokkal teli életét is megkísérli ábrázolni.
Néha a legkonzervatívabb filmgyártás értékei lesznek a legbecsesebbek - a Cineaste Marc Foster-rel New York-ban találkozott, a mozi promóciós körútjának egyik állomásán.

Bevallom, teljesen lenyűgözött a Papírsárkányok-adaptációja, melyet Khaled Housseini regényéből forgatott. A filmet látva nekem úgy tűnik, Önnek fontosabb volt a történet ábrázolása, semmint az elmesélése. Így van?

Marc Foster: Valóban, ellsőrendű szempontunk volt David Benioff-fal, hogy - a regénnyel ellentétben - narrátor nélkül dolgozzunk, inkább arra koncetráltunk, hogy minél többet láttassunk a sztoriból. Persze ez az elképzelés kicsit ijesztőnek tűnt, hiszen annyian istenítik az eredeti regényt, én viszont arra törekedtem, hogy a mű lényegét ragadjam meg, s a film mintegy kísérője legyen a könyvnek.

Mi az igazság az ellentmondó híresztelésekkel kapcsolatban, melyek szerint azért csúsztak a premierrel, hogy biztonságban tudhassák a gyermekszereplőket?

Marc Foster: Amikor, úgy két éve, elkezdtük a szereplőválogatást, Afganisztán sokkal békésebb volt. Ekkor született meg egy új, demokratikus állam - mindenki fel volt dobva, s az emberek teljes mértékben a filmprojekt mellett álltak, szinte szikrázott a levegő az izgatottságtól. Ám mostanában a helyzet eldurvult, és az ország újra veszélyes hellyé vált. Ami a gyerekeket illeti, nem igazán voltak közvetlen veszélynek kitéve, inkább csak elővigyázatosak akartunk lenni. Afganisztánban novemberben ér véget a tanév, ezért hát ehhez a dátumhoz igazítottuk a filmpremiert. Még ha a mozit ott nem is fogják vetíteni, úgyis lesznek kalózpéldányok, ezért hát úgy gondoltuk, jobb, ha a benne szereplő gyerekek nem lesznek az országban a bemutatót követően, így jobban kézben tudjuk tartani az egészet, és ki tudjuk találni, mi legyen aztán.

Mindenesetre remek alakítást nyújtottak a fiúk. Mellettük egészen megkapónak ítéltem Homayoun Ershadi-t, akit már korábban felfedeztem Kiarostami "A Cseresznye íze" című filmjében.

Marc Foster: Először Kabulban találkoztam Hoayoun-nal, korábbról én is ismertem a Cseresznye ízében nyújtott alakítása révén, sőt, valójában ott szerettem bele. Egyébként eredetileg nem is színész, hanem építész, és a Cseresznye ízét megelőzően még sosem állt kamerák előtt. Érdekes, hogy miután először elolvasta a regényt farszi nyelven, azt mondta nekem: "Hát, tudja, nem igazán hiszem, hogy ez a szerep nekem való. Ide egy lapátkezű, nagydarab, egynyolcvanas fickó kell, de majd szólok a barátaimnak, ők biztosan el tudnák játszani." Állandóan a színészbarátairól mesélt, és meg volt róla győződve, hogy nem alkalmas a szerepre. Én azonban arra kértem, ha már itt van, legalább tartsunk egy olvasópróbát. Leült, és elkezdett olvasni, ami persze engem teljesen lenyűgözött, rögtön át is futott az agyamon: Te jó ég, tökéletes lenne az öreg Baba szerepére! Biztos voltam benne, hogy képes eljátszani, és ráadásul a nézők is szeretni fogják. Aztán az is eszembe jutott, hogy amikor a fiatalabb Babát alakítja majd, aki egy nagyon erős egyéniség, teljesen lényegtelenné válnak a testi adottságai, hiszen a karakter igazi lényege a felvilágosultsága, és úgy egyáltalán, a puszta jelenléte. Ezt nem kell fizikálisan eljátszani, máshogy is lehet.

No, és hogyan barátkozott meg a sztorival, lévén Ön nem afgán származású?

Marc Foster: Előfordul, hogy olyan történetek elmesélésében látok fantáziát, melyek igazából nem az én kultúrkörömből származnak. Ez egyfajta kihívás, hiszen tudatában vagyok annak, hogy még jobban összpontosítanom kell, mert kritikusabb szemmel fogják majd vizsgálni a munkámat. Ügyelnem kell arra is, hogy az ábrázolt karakterek ne legyenek sztereotipikusak, kerüljem a kliséket, továbbá törekedjek az autentikusságra, amennyire csak tudok. Mindemellett fontosnak érzem azt is, hogy meghallgassam az utca népét, és begyűjtsem a különféle nézőpontokat. Úgy vélem, ha az ember olyan történetet forgat, melynek kultúráját többé-kevésbé ismeri, kevésbé nyitott, ugyanakkor könnyebben ítélkezik. Ilyenkor hajlamossá válunk a sekélyességre, s mivel azt hisszük, minden ismeret a birtokunkban van, a dolgok fókusza is eltolódik. A Papírsárkányok készítése hasonló tapasztalat volt számomra, mint a Szörnyek keringője, mert igazából semmit sem tudtam a Keletről. Tehát azt mondom, ha az ember kívül kerül a saját kultúráján, sokkal jobban képes figyelni.

Nagyon érdekesnek találom azt a jelenetet, ahol Aszef és Amir újra találkoznak. A könyvbéli Aszef mániákussága szinte hiányzik a filmes karakterből, s bár egyértelmű, hogy a fiú, és vele együtt a tálibok brutálisak és vakhitűek, a mozi lehetővé teszi számukra, hogy valamiképpen igazolják tetteiket. A Papírsárkányok tulajdonképpen összeköti az afganisztáni inváziót a tálibok felemelkedésével.

Marc Foster: Úgy véltem, lényeges, hogy a nézők Aszefet is megértsék. Nézete szerint ő volt az, aki igazságot szolgáltatott, és visszaállította a rendet egy megerőszakolt országban. Érdekes, hogy amikor először beszélgettem Khaled Hosseini-vel, a regény írójával, akkor pont az erőszakolásos jelenet szimbolikáját tárgyaltuk ki. Hosseini úgy érezte, hogy Haszan megerőszakolása tulajdonképpen Afganisztán állapotát tükrözi az utóbbi harminc évben, Amir pedig a világ többi részét testesíti meg: ő az, aki egyszerűen hátradől, néz, és nem lép közbe. Természetesen el kell kerülni, hogy az ember bárkit is gonosztevőnek bélyegezzen. Mindegyik film, amelyben a főgonoszt kizárólag egyetlen megközelítésből ábrázolják, kétdimenzióssá, szinte karikatúrává korcsul. Nem hiszem, hogy bárki, aki józan ésszel belegondol, elítélné a tálibokat, bármilyen rémtettet is hajtanak végre. Végsősoron, legalábbis saját értékítéletük szerint, ők azt teszik, amit helyesnek gondolnak, Aszef tényleg meg van győződve arról, hogy ez Afganisztán jövője. Bár egyértelműen látszik, hogy nem egy humánus ember, a nézőnek fontos megismernie az összes karakter mozgatórugóit.

Számomra úgy tűnt, Ön tényleg beleérezte magát az emigránsok helyzetébe, amikor Baba és Amir kivándorlását ábrázolta.

Marc Foster: Igen. Teljesen lenyűgözött, mert valójában én is emigráns vagyok, s úgy gondolom, ezek a sztorik mindig érdekesek. Egyébként a könyv idevonatkozó része is tetszett. Előfordul, különösen Kaliforniában, hogy, mondjuk, nekiállok beszélgetni egy inassal - tudja, imádok beszélgetni -, s aztán kiderül, hogy orosz, van 3 diplomája, itt meg csak inas. Egy másik meg atomfizikus, Amerikában meg a kocsidat mossa. Szóval az ember látja ezeket a kiváló embereket a fura foglalkozásaikkal, amikre álmában sem gondolna, hogy léteznek… Egyszerűen bámulatos.

Végül kíváncsi lennék a fantasztikus sárkányeregetős jelenetekre, melyekre egyszerűen nem találok szavakat. Elmesélné, hogyan is készültek?

Marc Foster: Volt néhány gyakorlott sárkányeregetőm, és egy igazi profi is, aki minden trükköt megmutatott, no, meg azt is, hogyan kell kivitelezni azokat, így aztán könnyebb volt megtervezni és megkoreografálni minden mozdulatot a számítógépen. Azután a helikopterünkkel felvittük a sárkányokat az égre, az egészet rögzítettük lentről, és ezeket a felvételeket használtuk a komputeranimációs sárkányok megalkotásához. A jelenetek többségében ilyen számítógépes sárkányok láthatók, de azért természetesen vannak igaziak is a levegőben, tehát sosem tudni, amit az ember lát, az valódi vagy sem. Persze amelyik úgy mozog, ahogy amúgy lehetetlenség, ott azért rá lehet jönni, hogy az animáció.

(Rahul Hamid cikke nyomán, Cineaste)

Marc Foster Maradj! című filmjét az HBO sugározza február 26-án, 22.55-kor.
A Papírsárkányok a hazai mozikban február 21-től tekinthető meg.

Kapcsolódó cikkünk:
Papírsárkányok - szívszorító film barátságról és megbocsátásról

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei