2009. január 15.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Ken Park: Társadalomkritika, vagy olcsó dekadencia?

2002-es bemutatója óta a Ken Park rengeteg vihart kavart mind a szakma, mind a közönség körében, és a mai napig viták folynak a film létjogosultságáról, ám egy valami vitathatatlan, hogy az alkotás mellett nem lehet elmenni, legfeljebb rátaposni, vagy a kezünkben tartva magasztalni. Igazából nincsenek köztes határok.

Vegyes érzelmek egy vegyes érzelmekről szóló filmnél: talán tömören így lehetne megfogalmazni a film által gerjesztett érzéseket. Valaki közönséges, hatás-vadász giccsként aposztrofálja a Ken Park-ot, míg mások a valóságot takaró lepel lerántásának szimbólumaként beszélnek róla. Tény, hogy még azok is, akik a filmet szeretik, egyes jeleneteket ízléstelennek és visszataszítónak tartanak, de ők azzal "védekeznek", hogy a hatás kedvéért merészkedtek el idáig az alkotók.

A történet négy fiatal amerikai tinédzserről szól, akinek sorsa amolyan kisvárosi üresjáratban kering, de minden család a felszín alatt hordoz magában olyan elfojtott indulatokat, amik törvényszerűen előbb-utóbb előtörnek, és kezdődik a morbid utazás egy társadalmi szürkeségben leledző generáció számára. Egészséges szóval élve, a filmben szinte mindenki lelkileg beteg, és már-már bosszantó, hogy az egyetlen srácot, akire úgy-ahogy rá lehetne címkézni a "normális" jelzőt, egy füvet szívó, gördeszkán élő tinédzser, akit a film vége felé részegen hazatántorgó apja orálisan ki akarja elégíteni.


Shawn, Peaches, Claude


Ám nem ez az egyetlen olyan cselekményszál, ami sokkolja a nézőt. Tate karaktere az abszolult abnormalitás mintapéldánya: az egyik jelenetben csontsovány, afrikai éhezők képére írogat amolyan lábjegyzeteket, és a nagyanyjával úgy beszél, mint valami útszéli prostival. A filmmel kapcsolatban az egyik biztosítékot Tate "híres" jelenete csapta ki, amikor egy fürdőköpeny madzagját a nyakára tekeri, majd a másik végét a kilincshez köti - így imitálva saját felakasztását -, és heves maszturbálásba kezd. A néző mindent lát - és ezt itt szó szerint kell érteni -, Larry Clark és Edward Lachman nem bízik a fantáziánkban, mindent megmutat, még a maszturbációt befejező petyhüdt állapotot is, amikor a sperma lefolyik a padlóra, és a színész kezére. Nos, hogy ez művészet, avagy sem, csak nézőpont kérdése. Hogy miért volt szükség erre a jelenetre, az is vitatott, vagy ha már mindenáron "színesíteni" akarták vele Tate jellemét, meg lehetett volna "ízlésesebben" is rendezni, és nem csinálni belőle dekadens pornófilmet.

Már az első percekben érezni lehet, hogy itt nem egy szokványos kisvárosi filmről van szó, hiszen a címszereplő Ken Park az eslő három percben saját kameráját magára fókuszálva fejbe lövi magát. Még fel sem ocsúdtunk első megdöbbenésünkből, amikor is a kölyök képű Shawn egy nála idősebb nővel szeretkezik. Shawn a nő lányával jár, és az a jelenet, amikor elkezdi a nőnek ecsetelni, hogy mik a hasonlóságok a közte és a lánya között, a nézőben felvetődik ugyan egy-két kérdés, de még elfolytja.

A valódi szexjelentekkel megspékelt Ken Park célja valószínűleg az volt, hogy a már elcsépelt "rántsuk le a hétköznapi emberről a maszkot"-hozzáállást kissé átértelmezze - nem is igazán a tartalmát, hanem a közlési formáját tekintve. Talán öncélú, és a legtöbb karakter sarkított, de az ehhez hasonló esetek esténként visszaköszönnek ránk a hírekben és talk showk-ban, és Larry Clark rendező csak azt adta a közönségnek, amit nap, mint nap lát a tv-ben kozmetikázott formában. Az már más kérdés, hogy az indokolt szexualitás és perverzitás ilyenformán történő bemutatása egy rendezőtől mennyire etikus, és a történet mennyire követeli meg a "nyíltságot". Nyilván a film készítői is tudták, hogy bizonyos jeleneteknél túl messzire mennek, de olyan világot élünk, ahol a művészetben minden megengedett, az erőszak és testiség ábrázolása ma már nem annyira szokatlan, mint évtizedekkel ezelőtt. A naturalisztikus jelenetek kérkedő szaga sejteti, hogy az alkotógárda fel akarta hívni magára a figyelmet, és talán valami új korszak előfutáraként, vagy megteremtőjeként tetszelegnek maguk és a mozi társadalma előtt. Ez nem elítélendő, ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbi évek független filmjeinek némelyike igazi kasszasiker lett.

A Ken Park egy egyedi alkotás, de ha kiveszünk belőle néhány szaftos jelenetet, ugyanolyan független filmmé vedlik vissza, mint egy Hal Hartley film gyengébb verziója. Larry Clark másik ismert filmje, a Kölykök sokkal intenzívebb, a fiatalok céltalan, élvhajhász életének bemutatása elevenebb, és a független filmekre jellemző szikárság is fellelhető benne. A Ken Park ezzel ellentétben egy másik zárat próbál feltörni - a mondanivalója lényegében ugyanaz, a közlési formulák viszont dekadenciába hajlanak. Ennek ellenére nem egy rossz filmről beszélünk, csak az alkotók beleestek saját csapdájukbanazáltal, hogy a nézők nem azért beszélnek a Ken Park-ról, mert egy nihilizmusba fulladt, jól beérett független film, hanem a konkrét szexjelenetek és morbid megoldások miatt - és ezáltal elvész maga a mondanivaló. Abba bele sem merek gondolni, hogy netán Clark csak sokkolni akart minket, mindenféle közlési szándék nélkül. Ez nem vallana egy jó rendezőre.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2019 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei