2009. április 20.Nagy I. Dániel
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

In Treatment - Fél óra az agyturkásznál

Szerethetünk sorozatot a story miatt, a dekoltázsok, a vérpatronok, a robbanások, vagy az akusztikus gitárral aláfestett nagy egymásra találások miatt. Gyönyörködhetünk tájakban, békés jelenetekben, vagy épp a jól megkoreografált erőszakban. De mi történik akkor, ha nincs semmi, csak egy szoba, egy pszichiáter, és epizódonként egy páciens?

Az In Treatment ebben az erőszakra és szexualitásra kiélezett sorozat-világban a tavalyi év váratlan meglepetése volt. Na nem mintha bármi bajunk lenne a Californication valószerűtlen gyakorisággal levetett bugyijaival, vagy a Dexter idillikusan fényképezett vérontásával, a Törtetőket meg be sem kapcsolnánk az "eyecandy" csajok nélkül. De Dr. Paul Weston szakrendelése ezeket úgy veri kenterbe, hogy az első epizód végén csak résnyire tátva maradt szájjal suttogjuk, hogy ejha.

A történet lényegében tehát az említett orvos és betegeinek egy-egy találkozóját mutatja be. A minimális kameramozgás mellett az egyszerű helyszín, ami majdhogynem kizárólag egyetlen helyiségre szűkül, valamint az elképesztően árnyalt karakterek nem hagynak nekünk más választást, mint hogy a beszélgetésekre koncentráljunk. Hiába várjuk, hogy egyszer csak valaki pisztolyt ránt elő, vagy űrlények teleportálnak a nappaliba, semmilyen közönségcsalogató, hatásvadász elem nem kapott helyet a napi fél órában. Oké, egyszer lekapcsolják a villanyt, de mi ez a Lost "We have to go..." okkal be nem befejezett mondatához képest, hátha valaki még nem látta.

A terápia folyamatában kerekedik ki, hitelesnek tűnően lassan, lépésről-lépésre egyre mélyebbre jutunk a szereplők lelki világába, miközben megismerjük magát az orvost is, aki legalább annyira rosszul van, mint saját betegei, mert bizony ő is ember, neki is van családja, problémája, és a slusszpoén, pszichiátere. Mert az ápolónő Laura, a pilóta Alex, a tornász Sophie, valamint Amy és Jake párosa után végül minden héten Gina-nál kötünk ki, hogy megérthessük, mit gondol valójában Paul a történtekről.

Persze mindez semennyire nem működne a színészek nélkül. Ahhoz, hogy egy percig elhiggyük, hogy a 16 éves kislány tényleg annyira zavarodott, mintha egy Depeche Mode összest hallgatott volna elalváshoz, kell Mia Wasikowska meglepően hiteles játéka, és ez ugyanígy elmondható a többiekről is. A castingot dicséri, hogy a kevéssé vagy egyáltalán nem ismert arcok megkönnyítik a dolgunkat, amikor el akarjuk hinni, hogy egy házaspárnak mennyire elege lehet egymásból.

Az alkotók (élükön Rodrigo Garcia-val) hozott anyagból dolgoznak, az izraeli Betipul történetét leporolva szinte biztosra mentek, és az HBO számítási a második évad berendelésével úgy néz ki, bejöttek. Ez nem csoda, annak, akinek már végleg elege van a ciklikusan ismétlődő, csukott szemmel kiszámítható sorozatokból, az aláröhögős vígjátékokból, és az egysíkú, valószerűtlen motivációkkal fegyverrel hadonászó karakterekből, itt végre kicsit a fejét is használhatja a látottak megértéséhez. Márpedig szerencsére vagyunk néhányan, akik a mindenható, homályosan körvonalazott, gonosz vállalatoktól és a morális bajnok jóvágású főhősöktől már pont annyira tikkelünk, mintha a Viva-t kéne nézünk 20 percig folyamatosan.

Ez a realitás, ami a sorozat sajátja előrevetíti, hogy a happy end nincs borítékolva, hogy bizony egyesek menthetetlenek, és hogy a döntéseink mélyebben gyökereznek, mint azt az a vékonyka belső hang a legtöbbször sejtetné. Aki tehát bízik abban, hogy egy kamerával és egy forgatókönyvvel többet is el lehet érni Pamela Anderson Bosszúálló Angyalánál vagy a Hegylakó sorozatnál, az ne habozzon nekiülni legalább az első évadnak, mert bizony, a minőségi szórakoztatás még élő fogalom, hiába próbálnak a kertévék ennek ellenkezőjéről meggyőzni.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2019 utáni évszámot (spam védelem)

nem
regisztrált
shrink 2010-03-13 01:47:42
A 24-től a Maffiózókon át a Drótig sokféle sorozatot imádok, de ennyire a 24-en kívül egyik sem szegezett a fotelhez. A színészek játéka, mikn t páciens hitelesebb nem lehetne, az alakítások hihetetlenül jók, a felhozott problémák teljesen valódiak, Magyarországon ugyanezzel találkozunk (persze a belső történésekre gondolok, nem a pilótára pl.). A dinamikus terápia, az értelmezések, a terápia folyamata tankönyv- és életszerű. Még csak az első évad felénél tartok, de meggyőződésem, hogy a pszichológiai kultúra fejlesztéséhez nagyon sokkal hozzájárulna, ha valamelyik TV műsorra tűzné. A megmaradt 600 magyar pszichiáter és kb. ugyanannyi pszichológus érdeklődésén kívül talán még néhány ezer páciens érdeklődésén kívül sajnos nem hinném, hogy többeket érdekelne, és egy ötezres nézettség nem jelentene vonzó perspektívát egyetlen TV-nek sem. A közszolgálatinak viszont kötelező lenne bemutatni. Amúgy pszichiáter vagyok.
Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei