2009. május 5.Árendás Éva
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Marley és én - Neveletlen szörnyeteg

Jennifer Aniston és Owen Wilson Amerika két legfelkapottabb szőkesége, a romantikus-vígjátékok verhetetlen komikái végre összekerültek egy édes családi mozi erejéig, ahol még egy kutya is bedugja a képbe szőrös buksiját. Most mondhatnánk, hogy hollywood-i giccsmoziról van szó - teljes joggal persze -, de a kritikusnak sem kell mindig olyan kritikusnak lenni.

A hollywoodi szirup igenis lehet élvezetes, s erre a Marley és én a négy lábon járó példa. Aki igazán kikapcsolódni szeretne, lövöldözés, gyilkolás nélkül, valamint űrlényekre és mutánsokra sem vágyik, annak pont ilyen filmet kell választania.

John Grogan (Owen Wilson) éppen feleségül vette kedvesét Jennifert (Jennifer Aniston), aki a nászéjszakán felvázolja, miként tervezte el kettejük számára a boldogság felé vezető utat. Az első lépések John-nak is ínyére vannak, így jöhet egy melegebb környék, a közös ház megvásárlása után pedig az új munkahely mindkettőjüknek. Ami viszont ez után következik, arra a fiatal, saját útját kereső újságíró még nincsen felkészülve. Hogy szintén újságíró - valamivel tehetségesebbnek tűnő, de mindenképpen sikeresebb és céltudatosabb - feleségének biológiai óráját késleltesse, egy kutyafarmra viszi kölyök ebet választani.

Jennifer rögtön beleszeret az egyik csöppségbe, akit főként az különböztet meg társaitól, hogy jelentős árengedmény van rá. Marley - Bob Marley után - természetesen imádnivaló pofikájú, szőrös kis
gonosztevőből rövid montázs alatt jó szándékú, túlméretezett és nevelhetetlen istencsapásává növi ki magát. A rövid szerepben feltűnő Kathleen Turner kutyaidomárként sem tud mit kezdeni vele, sőt, hogy a többi kutyára ne legyen bomlasztó hatással, még az órák környékéről is messzire eltiltja. A család ennek ellenére szereti ezt a vonító félborjút, és ő viszontszereti őket (hálából nem eszi meg a kisbabát sem, és csak néha rágja át magát a linóleum ajtókon) egészen - amivel nyilván nagy titkot nem árulok el - életének utolsó percéig.

Ezzel a film nem is lenne jobb gyenge közepesnél - ami tovább romolhat azoknak, akik nem szeretnek masszív negyedórán keresztül sírva búcsúzkodni -, viszont értékelendő, hogy a történet nem csak a rossz kutya huzavonára van kihegyezve. Marley nem a főszereplő, férfi gazdájával egyenrangú, önálló karaktert alkot, és mint ilyen, jelleme van, ami közös életükön keresztül sokat változik. John újságírói karrierjét a lökött eb zűrös történeteinek köszönheti, s ahogy az egyéb gondok szaporodnak, a kutya sztorik is elfáradnak - John cikkeiben és a filmben egyaránt.

A pár boldogságára ugyanis árnyékot vetnek a való életből beszűrődő felhők, mint például a gyermek érkezésével felmerülő lemondás. Jennifer a harmadik baba után állandóan fáradt és ingerlékeny hisztérikává változik, egykori személyisége eltűnik a vég nélküli küzdelemben, amihez Marley kezelhetetlensége is hozzájárul. Sajnos az ő lelki átalakulására kevesebb gondot fordított Az Ördög Pradat visel rendezője, David Frankel. John eközben folyton csak magára gondol, vágyakozik arra az életre, amely már elment mellette. A kutya bizonyos életszakaszokban inkább statisztál, vagy kitaszítottá válik, de hűségesen végigkíséri gazdáit életük legnehezebb szakaszán.

Nyomokban még mondanivalót is fellelhetünk a sok kutyaszőr között, miszerint a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt előre eltervezzük, de ez nem azt jelenti, hogy a végén a váratlan nem tartogathat nekünk valami jót.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2019 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei