2009. október 31.Sós Eszter
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Szobafogság Nagy Ervinnel

A magyar nők jelentős százaléka álmodik erről a helyzetről, és most egy svájci-magyar koprodukcióban készült filmben meg is elevenedik ez az álomkép. Ám az első percekben eloszlik a habos-babos rózsaszín felhő a lányregények táptalaján fogant elképzelésről, merthogy ez a Szobafogság koránt sem olyan jó, mint ahogy azt elképzeltük.

Milyen világ az, ahol egy anya pár hét alatt sem veszi észre, hogy gimnazista lánya a szekrényében egy férfit rejteget? Ez a kérdés foglalkoztat azóta, hogy kijöttem a Pinprick, azaz a magyar keresztségben Szobafogság címet kapó filmről. És sajnos ez nem dicséret, hanem sokkal inkább megrovás, ugyanis nem ezen kellene morfondíroznom egy voltaképpen egészen ígéretesen induló alkotás megtekintése után.

Az első negyed óra iszonytató erővel ránt bele minket egy nyomasztó mikrovilágba, amely egyértelműen magyar, még ha ellentmondást nem tűrően próbál is angolszásznak látszani. De a mesterkéltség mégsem zavaró, sőt, a hangulatok furcsa elegye inkább csak rátesz egy lapáttal az amúgy is hátborzongató légkörre (a David Lynch-i hagyományokat követő zene egyébként javarészt a Realistic Crew lelkiismeretes munkájának eredménye).

A történet ott kezdődik, hogy a 15 éves, elképesztően idegesítő kislány (a Terry Gilliam Grimmjéből ismerősnek tűnhető Laura Greenwood) hazajön a suliból. A bejárati ajtó előtt még összeborzolja a haját, szexisen (gondolja ő) csücsöríti a száját, aztán a házba belépve következik a mi volt a suliban rövid szertartása anyuval (Rachael Blake), majd egy méretes szendviccsel és egy literes üdítővel felvonul a szobájába. Ott aztán leteszi a tányért a beépített szekrénye elé a földre és vár. Itt még akár azt is gondolhatnánk, hogy szimplán csak bolond, de aztán a következő jelenetben már fény derül arra, hogy egy szexuális potenciállal jócskán megáldott fiatal férfi (Nagy Ervin, természetesen) húzódik meg a lány szobájában.

Hogy hogyan és mi okból került a börtönt is megjárt férfi oda, arról semmit nem tudunk. A nőiségét éppen csak felfedezni próbáló Charlotte veszélyes játékot játszik a férfival. Szövetségesnek gondolja őt, a beteljesülés nélkül évődnek egymással, ám a harmincas Reyer az anyára, a válása óta, sőt talán már jóval azelőtt is magányos Miriamra veti ki hálóját. Egy nap általa jól megkomponáltan összeismerkedik a nővel annak munkahelyén és egy döcögős sztorival, na meg bánatos kölyökkutya képével sikerül elérnie, hogy immár a maga valójában és ne csak fantomként lehessen jelen a házban.

Természetesen összejön anyukával, a lánynak pedig ez nem tetszik, így egyre tarthatatlanabbá kezd válni ez a robbanásig feszült helyzet. Reyer, avagy újabb nevén Paul el akarja távolítani Charlotte-ot az útból, a lány pedig apjában (Rátóti Zoltán) találja meg szövetségesét tervének megvalósításához. Akinek van egy kis gógyija az nagyjából kitalálhatja, hogy mi lesz a film vége, habár tény és való, hogy tartogat nekünk az elsőfilmes rendező, Daniel Young egy csavart a végére.

Talán túl sok volt ez a hat év érlelési idő a forgatókönyvnek, amelyet maga a rendező írt, aki egyébként történelem-pszichológia szakon végzett, és meglehet ennek is köszönhető, hogy kicsit elszöszmötölt a jellemek bemutatásával, a sztorit meg valahogy hagyta ellaposodni. Kár érte, mert több lehetőség lett volna ebben a történetben. Érződik rajta a felszínes dolgokkal párhuzamosan zajló események megmutatásának vágya, ami például az Amerikai szépségnél olyan jól működött: a látszólagos kisvárosi mindennapok mögött titkok, elfojtások és csupán pillanatokon múló tragédiák vannak jelen.

Ráadásul az alkotók bizton alapozhattak a nézők leselkedő hajlamára, hiszen azrét valljuk be, sokan eljátszadoztunk már a gondolattal, hogy milyen lenne, ha szabadon fedezhetnénk fel egy idegen lakást és leshetnénk meg úgy az ott lakók életét, hogy nekik nincs tudomásuk a jelenlétünkről. Egy biztos: a főszereplővel ellentétben a virágra vizelést nem sokan engednék meg maguknak. Ebből is látszik milyen deviáns figura ez a simulékony jellemű Reyer, aki jó pénzért valószínűleg még az anyját is eladná.

A Szobafogság egyik erénye talán az lesz, hogy katapultálja Nagy Ervint a nemzetközi porondra, bár azért a kiejtésen van még mit csiszolni, na. Az viszont, hogy Rátóti Zoltán angolját miért kellett szinkronizálni, azt végképp nem értem. Nem is lényeges, mondhatnánk, hiszen nem ezen áll vagy bukik a film. Sokkal inkább azon, hogy mennyire képes fenntartani a feszültséget a másfél órás játékidő alatt. Ez meg igazából csak a nézők személyes ingerküszöbén múlik, amit nálunk nem igazán sikerült megpiszkálnia ennek az alkotásnak.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2020 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei