2009. november 30.Balkányi Nóra
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Ilyen is volt az Anilogue - Sűrített tej mint az élet értelme

Animáció gyurmából, bábból, digitálisból, rajzból, stop-motionnel vagy nem, volt itt nekünk minden. Rövid és hosszú, régi és új, brit és japán, lövöldözős gyilkolós és aranyos pingvines. Hogy pontosan milyen szekciók és nagyjátékfilmek osztották fel az idei programot, azt meg lehet tekinteni a fesztivál honalpján.

Budapest után még Bécsben folytatódik a kilencedik Anilogue, december 3-ig érdemes kiruccanni. Főleg ha már a november végi karácsonyi lidércnyomásban (az azonos című Tim Burton animáció megnézendő) esetleg külföldi nagybevásárlást terveznénk, érdemes összekötni a hasznost a kellemessel. Az Uránia és a Toldi mozi adott otthont november 25 és 29 között a sűrű programnak, ami idén megint csak megerősített néhány, mára már alapvetőnek számító információt: 1 Az animációs film nem csak rajzfilm. 2 Az animációs film nem csak gyerekeknek szól. 2/a Az animációs film nem mindig vidám. 3 A Disney-Pixar duón kívül is foglalkoznak emberek animációs filmkészítéssel (nahát!). 4 A japán animék és mangák világa is az animációs filmek közé tartozik (na, ugye hogy nem mindig vidám). Az idei versenyprogram szereplőire szavazni is lehetett, ahol olyan alkotások küzdhettek meg egymással, mint egy klasszikus Lázár Ervin mesét feldolgozó animáció (A hazudós egér) vagy egy az új Pixar kisfilm (Partly Cloudy) történetéhez nagyon hasonlító mese, a Hoppá, tévedés! ahol a gólya nem annak hozta, akinek kellett volna. Volt lufit fújó nagy orrú kismalac is bizarr mesevilágban (Az emelt szintű orrhasználat), emberi arcot átformáló festék animáció (Make-Down), vagy egy három dimenzióssá alakított két dimenziós útinapló, természetesen két dimenzióban (Madagaszkár: az útinapló)

A fesztivált a Mary és Max nyitotta, amiről megnézése előtt már mindenki tudhatta, hogy az idei Sundance-t is vele kezdték, és hogy rendezője, Adam Elliot, a legjobb animációs rövidfilm Oscar díját nézegetheti nap mint nap otthonában a 2003-as Harvie Krumpet-ért. Az első három alap információnak megfelelően a Mary és Max gyurmafilm, mely egy olyan apró részletekig megtervezett fantáziavilágból került a vászonra, ami keserűen hasonlít a miénkre. A többi alapot is erősítve ez a film nem kifejezetten gyerekekhez szól, sokkal többet vihetünk el magunkkal utána a zsebünkben egy szimpla tanulságnál.

A rendező saját életéből vett története nyomán alkotott egy olyan filmet, ahol a kismadarak nem csak aranyosan csiperegnek, hanem rápottyantanak az emberek fejére és amúgy minden másra is, ami alájuk kerül. A Mary és Max rendkívül intelligens, ironikus és szellemes, úgy mutat rá a világra, ahogy kevesen teszik ma. Hmm, hát ez az utca szemetes, pedig a tévében nem is. Hopp, ott ül egy öreg magányos ember, aki már majdnem annyira vak, hogy az aranyhalat melegíti fel a leves helyett. A dolgokat a maguk változatlanságában csodálhatjuk meg, évek elteltével a koldus ugyanazon a helyen koldul, csak ölelés helyett már befektetési tanácsokat osztogat 50 centért.

Ebben a New York-i szürke beton világban él Max Jerry Horowitz, a szociális nehézségekkel küzdő enyhén autista anonim csoki függő, aki egy véletlen folyamán az ausztráliai kisvárosi környezetben éppen felnövő Mary Daisy Dinkle levelezőtársa lesz. Mind a ketten magányosak és saját külön világokban élnek, ahol a nemzeti ital a sűrített tej és a boltokban csak főző csokit lehet kapni. Mary és Max az évtizedes levelezés és barátság nyomán egymás életének meghatározó szereplőivé válnak. A 8 éves kislány az élet nagy dolgai felől érdeklődik amerikai levelezőtársától, aki a sokk megfelelő feldolgozása után próbál válaszolni az olyan nagy kérdésekre, mint például hogy honnan jönnek a babák Amerikában?

A Mary és Max-ben Elliot a Harvie Krumpet-ből már ismert vonneguti, amolyan "így megy ez" szemléletben teszi elénk a nagy, büdös igazságot, miszerint az élet szép is, meg nem is. A két film között letagadhatatlan a hasonlóság, mind külső megformáltságát (lásd például Harvie feleségének és Mary anyjának emlékezetes szemüvegét) mind belső tartalmát tekintve. Harvie (Tourette-szindróma) és Max (Asperger szindróma) is szellemileg sérült egy szellemileg sérült világban, ők a társadalomba beilleszkedni nem tudó, különc emberek. Számukra a normális tűnik - tegyük hozzá teljesen jogosan - nem normálisnak. Az autizmus enyhébb formájával élő Max teljesen logikus világába nehezen fér bele például az olyan dolog, mint a szemetelés, főleg ha étel kerül az utcára. New York-i révén ezen könnyen csodálkozhat mindennap. A Harvie-ból ismert tények pedig (például háromszor annyi csirke él a világon, mint ember vagy) pontos helyükkel a filmben, találó és szeretetteljes egyszerűséggel mutatnak rá világunk abszurditására és így felejthetetlenné teszik Adam Elliot filmjét. A mély gondolatiság és irónia a Mary és Maxben tények helyett a két főszereplő közti levélváltásokban jelenik meg. Ha a világot Max Jerry Horowitzek vezetnék, lehet, hogy nem is lenének háborúk. Ő ugyanis feltalálta a csokis hotdogot és szeretne a Holdon élni, egy olyan baráttal együtt, aki nem képzeletbeli, kisállat vagy radírfigura, mert ott biztos sokkal nyugodtabb az élet. Valószínűleg Maxnek ebben is igaza van.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2020 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei