2011. február 21.Horváth Krisztina
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Fekete hattyú - Natalie Portman két arca

Sötét tónusú, nyomasztó légkörű világba vezeti a nézőt a Fekete hattyú - Darren Aronofsky hű marad korábbi önmagához, a tőle megszokott nyersességgel nyúl a témához, amiben meglepően sok lehetőség rejlik. A Fekete hattyú Natalie Portman magánszáma, egyszerre lenyűgöző és hátborzongató.

Nina (Natalie Portman) balerina, hihetetlen szorgalommal, annál kevesebb szenvedéllyel, szigorú pontossága, tökéletességre törekvése kiolt benne minden szikrát. Szabályok közé szorított életének egyetlen célja, hogy megkapja álmai szerepét, a Hattyúk tavának királynője vágyik lenni, és ezért annak rendje és módja szerint mindent feláldoz - ebben eddig nincs semmi különös, sok ilyet láttunk már a vásznon, azonban itt jön a képbe Aronofsky, aki ezúttal is megtölti ezt a közeget valamivel, amitől olyannak látjuk, mint eddig még soha. A Rekviem egy álomért és A forrás rendezője ezúttal olyan témához nyúlt, amelybe akár bele is bukhatott volna - azonban ő könnyedén megugrotta ezt a magasságot is, magáévá tette és saját képére formálta a balett-táncosok világát, így a Fekete hattyú minden tekintetben méltó folytatása eddigi életművének.

A főszereplő, Nina szemszögéből ismerjük meg a film alaphelyzetét, és tulajdonképpen mindvégig vele vagyunk a film során, olykor a válla fölött bámulunk a WC-kagylóba, végigkínlódjuk vele a kőkemény próbákat, közösen vizsgáljuk arcát és testét az őt körülvevő megannyi tükörben. De mindvégig érezzük, hogy valami nincs rendjén.

Napfény nem férkőzik ebbe a világába, a sötétség az egész filmre ráül, teljes mértékben hiányzik a bizalom, mindenki gyanakodva néz a másikra. Nincsenek valódi kapcsolatok, csak felszínes érintkezések, elnyomás és szabályozottság - itt próbál érvényesülni Nina, aki egyébiránt tökéletesen belesimul ebbe a közegbe. Natalie Portman magánszáma a Fekete hattyú, a többiek mintha csak statiszták volnának mellette, egyáltalán nem csoda tehát, hogy alakításával nemrégiben elnyerte a legjobb drámai színésznőnek járó Golden Globe-ot, továbbá jelölték BAFTA-díjra, és a legbecsesebb aranyszobrocskát is elhozhatja az idei Oscar-gáláról. Szinte kézzel fogható, és elvitathatatlan, mennyi munkát fektetett ebbe a szerepbe, mégis tökéletes hitelességgel formálja meg, erőlködésnek semmi nyoma nem látható rajta. A rendező egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát: egyszerre küzd valamiért, és ugyanaz ellen, miközben az előadás fekete és fehér hattyújának egyidejű megformálása látszólag emberfeletti erőfeszítésébe kerül, önmagában ugyanezt a harcot vívja - csak éppen fordítva. Amit ki kellene hoznia magából a szerepében, azt próbálja ösztönösen elnyomni a való életben; hiszen ő a jó lány, a szolid és szorgalmas balerina, aki képtelen tüzes fekete hattyúvá változni, legalábbis a színpadon. Mert a valóság ennél sokkal ijesztőbb.

Az a metamorfózis, amin Nina karaktere átmegy, és ahogy ezért Natalie Portman megharcol, nehezen írható le, hiszen olyan szélsőségek között mozog, amelyekről még elképzelni is nehéz, hogy egyetlen ember bejárhatja. Neki mégis sikerül, méghozzá úgy, hogy egyáltalán nem hagy hiányérzetet a nézőben. Bár a cselekmény szinte minimalista, sokkal inkább a lelki folyamatok ábrázolásán van a hangsúly, a film mégis sodró, az első harmadában lassú tempójú, majd fokozatosan nyílik ki, és ránt magával valami olyan mélységbe és sötétségbe, ahová ritkán vezet út. Nina kálváriája, az ambivalencia, ami lassacskán elhatalmasodik rajta, a film képi világában is visszaköszön, hatásos, ám egyáltalán nem hatásvadász módon. Az egymást váltogató valós és képzelt események olyan tökéletességgel simulnak össze, hogy a néző még levegőt venni is elfelejt.

Minden mellékszereplő egy apró kis mozaikdarabka, akik egytől egyig azon dolgoznak - ellene, vagy mellette, szinte mindegy -, hogy Nina eljusson, vagy éppen ne jusson el oda, ahová tart. A tökéletességig. A bukott primadonna (Winona Ryder), az érzéketlen mester (Vincent Cassel), a szenvedélyes, bujaságot sugárzó beugró-balerina (Mila Kunis), és a saját álmait hajszoló anya (Barbara Hershey) mind hozzátesznek valamit Nina személyiségének fejlődéséhez. Szükség van rájuk ahhoz, hogy kiteljesedhessen a története, de a lényeg éppen itt van. Hogy ez mégis kizárólag az ő története. Egy történet, amely talán kiszámítható, de Aronofsky tálalásában mégis egészen újszerű, borzongató, így egyáltalán nem lenne meglepő az sem, ha legjobb rendezői jelölését Oscar-díjra váltaná.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2018 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei