2011. április 29.Frei Gabriella
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Chloe - A kísértés iskolája - Izzásmentes erotika

Liam Neeson szinte láthatatlan a két nő bizarr viszonyát taglaló moziban, ami azonban nem válik az alkotás hasznára. Vele együtt a történet lényegét is nehéz felfedezni a bizonytalan műfajú filmben, ami mintha csak körítésként jött volna létre a kötelező "csaj simogat csajt" jelenetekhez.

Az alapszituáció ismert. Középkorú házaspár kapcsolata kisebb válságba kerül, az asszony (Julianne Moore) félrelépést gyanít. A férfi ártatlan kutyaszemekkel utasítja vissza a vádakat, de ez nem elég nyugtalan párjának. Némi eredménytelen célozgatást és finom szurkálódást követően a nőgyógyász Catherine nem bírja tovább, és olyan módszert választ a bizonyosság megszerzésére, amire a vitatható a legenyhébb kifejezés. Végy egy hamvas, szőke prostituáltat, vedd rá, hogy környékezze meg férjuradat, és ha sikeres lesz, legalább nem kell tovább aggódnod! Az ötlet első és második hallásra is őrültségnek tűnik, különösen, hogy Catherine és David kapcsolata laikus szemmel nézve is csupán egy jó beszélgetést igényelne. A doktornő azonban láthatóan elvesztette józan ítélőképességét, talán képtelen kezelni a bizonytalanságot.

A kiszemelt csábító neve Chloe (Amanda Seyfried), ő lesz az, akinek közvetítésével Catherine képet kaphat párja szexuális szokásairól. Ezt a célt szolgálják a naturalisztikus beszámolók az egyre sűrűsödő találkozásokról, amik egyszerre izgatják és ejtik kétségbe az összezavarodott asszonyt. A néző számára azonban inkább komikusnak, néhol pedig unalmasnak hatnak az elnyújtott előadások, amit erősít Amanda Seyfried antipatikus kisugárzása - bár itt legalább nem olyan idegesítő, mint a Mamma Mia-ban - és Julianne Moore állandó savanyú tekintete.

Ha az alkotók mély kérdéseket - úgy mint a féltékenység és a szenvedély pusztító hatása - feszegető művészfilmnek szánták ezt a darabot, akkor egyértelműen mellényúltak. Ehhez ugyanis kevés a feszültségmentes párbeszédek által közvetített tartalom és a színészi játék egyaránt. Ha viszont erotikus thriller készítése volt a cél, az eredmény még elkeserítőbb. Seyfried nem tudja elhitetni velünk azt a megalázottságot és elkeseredettséget, ami képes elvenni egy ember eszét, a "nagy fordulópont" - elborulásának fő kiváltója - pedig kellemetlenül komolytalan. Tragikus felismeréseket, izgalmas összecsapásokat ezek után hiába várnánk.

Liam Neeson szerepe közben annyira súlytalan, hogy azt sem vennénk észre, ha csupán beszélnének a karakteréről, és egy pillanatra sem tűnne fel a színen. Nem az ő hibája, neki ezúttal az üres húzónév funkciója jutott, amit szépen be is tölt. Michael, a főhősök fia messze a legszerethetőbb karakter, köszönhetően Max Thieriot gyermekien tiszta tekintetének, ami hitelesen sugallja, hogy szegény srác akarata ellenére csöppent ebbe az őrült históriába. Ő lehetne az egyetlen, akinek sorsáért még tudnánk aggódni, de nem fogunk, mielőtt ugyanis az események bármilyen szempontból eldurvulhatnának, már vége is a filmnek.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2019 utáni évszámot (spam védelem)

nem
regisztrált
Száva 2012-03-11 16:34:39
(folytatás) Ez a melankolikus, sötét, érzelmes dalvilág, ami annyira illik a sztorihoz és a színekhez, a hangulatához (nekem a helyszín is tetszett, ez a modern berendezés, természetes anyagokkal) összhanggá teremti az egész filmet. Pont egy borongós vasárnap délután néztem meg. A zenéjét azóta is hallgatom... Leírhatatlan - kicsit emlékeztet az egész film az Amerikai szépségre. Érdekes módon azt senki se szólta le, pedig legalább olyan "béna" szereposztás volt abban is, mint állítólag ebben, azt még is a legtöbb kritikus dicsőíti. Most akkor mi alapján megy ez!? Végülis mindegy... nekem tetszett és kész, ez számít, és kicsit sem érdekel mások véleménye, aki lehúzza.
nem
regisztrált
Száva 2012-03-11 16:34:20
Nem értek egyet egyik kritikával sem, ami lehúzná a filmet. Ezen már nem lepődök meg, hiszen mindig az olyan művészi filmek tetszettek amit mások vagy nem értenek vagy nem értékelnek (példának okáért A forrás) és ez fordítva is igaz, amit ajnároznak, az engem nem fog meg annyira. Szóval azért nem értek egyet, mert bár kritikák alapján klisékkel és közhelyekkel van tele a film, de belőlem még is kiváltott valami megmagyarázhatatlant, amikor felgördült a végén a stáblista - pont az ilyen filmeket szeretem. Ez az az érzés, ami alapján értékelnünk kellene, bár még most sem tudom eldönteni mi az... undor vagy sajnálat, részvét a szereplők iránt. Szeretem magam beleképzelni a szereplők helyébe... Na és a zene, a filmzene az fanatsztikus - még most is hallgatom. (folytatás)
Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei