A csodálatos Pókember - Ismerős történet, vadonatúj hős
Mindössze tíz évvel az első Sam Raimi-féle Pókember után teljesen új alkotógárda vette kezébe a sajátos öltözködésű, New Yorkot körbelengő figura sztoriját, hogy a tragikus rétegeket éppen csak érintve egy laza és huncut szuperhőst alkosson, akinek látszólag csak megszületni volt nehéz.
Tobey Maguire háromszor öltötte magára a Pókember jelmezét, és remekül illett is rá a szenvedő hős szerepe. Lecserélése a karakter radikális változását is magával hozta, az Andrew Garfield által megszemélyesített mutáns tinédzser ugyanis nem agyal túl sokat küldetésén és a felelősségen. A vadonatúj, vagány Pókember könnyedén átlendül a problémákon (is), és csak éppen annyit sír, amennyi elengedhetetlenül szükséges. A kosárlabda szabályaival ugyan nincs tisztában, de az kit érdekel?Ezúttal kapunk egy kis ízelítőt a Peter Parker gyerekkorából is, amelynek felhőtlen szakasza akkor ért véget, amikor szülei eltűntek. Azért nem volt olyan rossz neki később sem, tisztességesen nevelte a jó Ben bácsi (Martin Sheen) és May néni (Sally Field), akik most szintén kevésbé csöpögős színben tűnnek fel. Szólnak néha az ifjú Peternek, hogy ne gonoszkodjon másokkal, és ne felejtsen el tojást hozni, de monológjaikat nem viszik túlzásba. Peter talán ezért is veszi sokkal könnyebben, hogy megcsípi egy módosult génállományú pók, ami után annak ellenére sem fordul orvoshoz, hogy a Google szembesíti a lehetséges következményekkel.
Az újonnan létrejött Pókember élete majdnem olyan csodálatosan alakulna, amilyen ő maga is, ha nem kellene szembenéznie a kötelező mumussal, dr. Curt Connorsszal (Rhys Ifans), aki Gyík néven is ismert, de nem azért, mert szeret sziklákon sütkérezni. Gyakrabban találkozhatunk vele a csatornában, ahol két metamorfózis között saját magával beszélget, mint előtte Gollam, Norman Osborn, és oly' sokan mások. Korábban persze ő is rendes volt, ráadásul ismerte az idősebb Parkert is, akiről minden bizonnyal többet tud, mint piros-kék ellensége.
Marc Webb megteremtette az okostelefonok világának Pókemberét, akivel a tizenévesek már könnyebben azonosulhatnak, mint a 2002-ben született verzió, és a két folytatás főszereplőjével. A készítők ügyesen igazították a kor követelményeihez a már többször feldolgozott történetet, kihasználva az ebből adódó poénlehetőségeket is. A legtöbb vidám momentum az átalakuláshoz kötődik, metróban előadott "oszloptánccal" és mindenhez odaragadással.
A csodálatos Pókember számos átfedést mutat Sam Raimi első mozijával, azonban mindent fesztelenül, drámázástól mentesen ábrázol. Ez a lazaság ugyan a mélység rovására megy, de bizonyára sokan úgy vélik, egy ilyen alkotásból ez nem is hiányzik. Jó hír, hogy a két ellentétes tábornak ezentúl nem kell egymásnak esnie, hiszen megkapták mindketten a maguk Pókemberét.
Andrew Garfield vegyes teljesítményt nyújt. Alapvetően jól hozza a figurát, de - talán tinisztáros külsejének és magabiztos tekintetének köszönhetően - annyira nagy májer benyomását kelti, hogy nehéz benne felfedezni a suli vesztesét. Utóbbi szerepe nincs is bőven kifejtve, még ha kap is egy kiadós verést iskolatársától. Garfield a Peter Parker és a Pókember határán egyensúlyozó, némi személyiségtorzuláson áteső fiút helyenként olyan idegrángáshoz hasonló mimikával ábrázolja, hogy csodálkozunk, miért nem gyanakszik May néni valami durva drog használatára. A túlzásokért kárpótol a pimasz mosoly.
Rhys Ifans képességeihez mérten pillekönnyű feladatot kapott, hiszen ugyanazt a jó emberből kifejlődött, saját árnyékával küzdő főgonoszt kell alakítania, akit már rengetegszer láthattunk a Pókember univerzumon belül és kívül. Azért tisztességesen teszi a dolgát, arról pedig nem tehet, hogy a pusztító alteregó, azaz a Gyík alakja kissé kacagtatóra sikeredett, hiszen ha nagyon őszinték vagyunk magunkhoz, be kell vallanunk, hogy a legtöbb képregényfigura általában idétlenül fest a vásznon. Nem maradhat ki a nő, azaz a megújult Peterhez tökéletesen passzoló, talpraesett Gwen Stacy sem, akit Emma Stone játszik meggyőzően. Apja, a rendőrfőnök szerepében Denis Leary tűnik fel, és nem feledkezhetünk meg Stan Lee igen szellemes cameójáról sem.
Bármilyen modern is legyen egy képregényfilm, mindig akad benne néhány kínos mondat, ami képes nevetségessé tenni a legütősebb akciójelenetet is. Előfordul ez A csodálatos Pókemberben is, de elviselhető mértékben. A kezdetben még kisebb jelentőséggel bíró 3D az idő haladásával egyre jobban érezteti hatását, ráadásul többször is az akrobata mutatványokat végrehajtó Peter szemszögéből láthatjuk az eseményeket. A technikai fejlődés szembetűnő, a felhőkarcolók között ugráló figura látványa már egyáltalán nem idézi a számítógépes játékokat.
Kissé ugyan furcsának hat, hogy egy néhány évvel ezelőtt hatalmas sikert aratott adaptációt ilyen gyorsan láttak el reboot-tal, de legalább kielégítették azok igényeit, akik túl érzelgősnek és szájbarágósnak tartották Sam Raimi filmjeit. Marc Webb mozija tökéletes szórakozást kínál, és jövőbeli folytatásai minden bizonnyal a sztori tekintetében is újat hoznak majd. A bónusz jelenet mindenesetre reményt keltő.
Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:
regisztrált