2008. március 5.Pákozdi Gabriella
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Bábel után - intellektuális kalandozás a nyelvek szövevényes világában

Az átlagember, amikor nekilát egy fordításnak, általában megelégszik egy kétnyelvű szótárral; aki egy irodalmi művet szeretne átültetni az anyanyelvére, az a keze ügyébe kerít egy szinonimaszótárt, esetleg egy idegen szavak szótárát is; George Steiner: Bábel után - Nyelv és fordítás című könyve azonban rávilágít arra, mindezek korántsem elegek ahhoz, hogy jó fordítást készítsünk, amikor egyszerre vagyunk képesek az eredeti forrásnyelvi mű tökéletes hasonmását létrehozni, s ugyanakkor újjá is teremteni azt.

Amikor a "Bábel után - Nyelv és fordítás" (After Babel - Aspects of Language and Translation) először, 1975-ben megjelent, hatalmas port kavart a nyelvészek körében, sokan - a szerző szavaival - "egy kívülálló bosszantó, anarchista merényletének" titulálták. Steiner kötete "új terepet nyit a [nyelv]kutatásnak", már csak annak okán is, hogy előtte senki sem próbálkozott még a nyelv és a fordítás mibenlétének annyiféle aspektusból való megvizsgálásával, ahogyan azt ő teszi, ráadásul nemcsak interlingvális, hanem intralingvális vonatkozásban is. Ez a por azóta sem ülepedett, az utóbbi harminc évben számtalan szakmai vita tárgyát képezték a szerző, aki egyébként filozófus és irodalomprofesszor, eredeti gondolatai és sajátos elméletei.
(A könyv átdolgozott változatát, az Oxford University Press jóvoltából, 1992-ben újra kiadták - Steiner a korábbiakat kiegészítette, pontosította, és a művet új előszóval látta el. A magyar változat, a Corvina gondozásában, ez alapján készült.)

Steiner elveti a klasszikus megközelítést, mely szerint a fordítás nem más, mint A nyelv transzferálása B nyelvbe - helyette megfogalmazza saját tételét: számára a fordítás tulajdonképpen maga a kommunikáció, ebből következően "minden kommunikációs aktus elvileg és gyakorlatilag egyszersmind fordítás is; minden és bármifajta jelentés kibocsátása és befogadása, legyen szó akár egyszerű verbális cseréről, akár a legtágabb értelemben vett szemiotikai jelentésről, szükségképpen fordítással jár együtt. A megértés a kód megfejtése. A jelentés meghallása azonban már fordítás. Következésképp a beszéd, az írás, a képi kódolás aktusai bármely adott nyelven belül is eleve alkalmazzák a fordítás aktusának lényegi strukturális és gyakorlati eszközeit, és tartalmazzák annak minden problémáját is. A különböző nyelvek közötti fordítás csupán sajátos esete ennek a konfigurációnak és modellnek, mely áthatja az emberi beszéd egészét, akkor is, ha az egynyelvű."

A könyv fejezetein a többnyelvű kompetenciával bíró szerző (angolul, németül és franciául anyanyelvi szinten beszél) ezt a alap-gondolatmenetet viszi végig: miközben górcső alá veszi a nyelveket és a fordítás mibenlétét, egyszersmind rávilágít a korábbi (vagy éppen még mindig érvényben lévő) fordítás- és nyelvelméletek dedukciós hibáira, valamint esetleges hiányosságaira - s mindez mérhetetlen és szerteágazó ismeretanyag társaságában tárul az olvasó elé.

A megértés, mint fordítás a nyelv helyes értelmezésének kérdését boncolgatja, vagyis: milyen háttérinformációk szükségeltetnek egy fordítónak ahhoz, hogy egy szöveget hűen vissza tudjon adni egy adott idegen nyelven. Steiner szerint a fordítónak nem elég pusztán a szavakat, kifejezéseket átültetni a célnyelvre, hanem több minden mással is tisztában kell lennie: először is, ismernie kell azt a civilizációt, melyben az írásmű készült, mert minden kultúra más szó- és kifejezéskészlettel és szimbolikarendszerrel operál; emellett be kell azonosítania az írásmű születésének idejét is, vagyis a történelmi kort, hiszen a nyelv sosem konstans, folyton változik (mutációk során új szavak kerülnek a nyelvbe, míg mások kikopnak onnan; régi szavakra új jelentést húznak, s a régi jelentésük már alig érhető tetten, stb.). Mindezek mellett a fordítónak figyelembe kell vennie a dialektusokat, a különféle kasztok eltérő nyelveit, az alsóbb és felsőbb osztályok nyelvi szokásait, a férfi és női nyelvhasználat különbözőségeit, és még megannyi más szempontot, hogy fordítása valóban azt tükrözhesse, amiről és ahogyan a forrásnyelvi dokumentum szól.
Ezen kitételek egyaránt döntő fontosságúak mind a fordítás intralingvális, mind pedig interlingvális szintjén, azzal a különbséggel, hogy míg a nyelven belüli kommunikációban többnyire tudomást sem veszünk róluk (a levegővételhez hasonlatosan), úgy a nyelvek közötti jelentésátvitelnél sűrítetten jelentkeznek a nehézségek.

A Nyelv és gnózis arra keres magyarázatot, vajon mi lehet az oka annak, hogy olyan sok nyelv létezik a földön (itt utalva vissza a bibliai Bábel tornya történetének problematikájára, melyre a könyv címe is referál). E kérdésfeltevés persze nem újkeletű, a történelem folyamán sokféle magyarázat született már a Bábel utáni nyelvi zűrzavarra. A darwinista elmélet szerint - hasonlóan a fajok kialakulásához - a természetes kiválasztódás vezetett oda, hogy egyes nyelvek fennmaradtak, míg mások eltűntek. Igen ám, mondja Steiner, de a nyelvekre nem lehet azt állítani, egyikük "erősebb", életrevalóbb a másiknál, hiszen mindegyikük képes a valóságot letükrözni; mindemellett pedig, ha a természet gazdaságosságra törekvését vesszük alapul, akkor - hasonlóan a néhány fő rassz kialakulásához - 4-5 fő nyelvnél több nem maradhatott volna fenn. Márpedig a közel kétezer különféle (eleddig ismert) nyelv megléte egyáltalán nem gazdaságos, sőt, a kölcsönös érthetetlenség ráadásul nem hogy előnnyel nem jár, de akadálya is a fejlődésnek.
Másfajta nyelvfilozófiai megközelítések egy ősnyelvről (Ur-Sprache) beszélnek, egy olyan "isteni szintaxisról", melynek az ember birtokában volt az Édenkertben, s a kiűzetéssel tulajdonképpen ettől fosztódott meg. Ebben az elképzelésben a héber nyelvnek van kitüntetett szerepe (a héberben minden írásjel egyúttal a teremtés egy részletének jelképét is hordozza) - minden későbbi nyelv tulajdonképpen ennek elágazásakor keletkezett.
E fejezet felveti azt a kérdést, hogy egyáltalán lehetséges-e a fordítás, s a szerző megpróbálja a két szélsőséges látásmód (univerzalisták: igen, mert minden nyelv mélystruktúrájában kimutathatók közös vonások; monadisták: nem, mert az univerzális struktúrák kifürkészhetetlenek) között megtalálható elméleteket felvázolni az 1700-as évektől a 20. századig, olyan filozófusok és nyelvészek feltevéseinek bemutatásával, mint például Leibniz ("a nyelv nem hordozója, csak közege a gondolatnak"), Hamann ("az olvasás nem más, mint a szöveg megfejtése"), Herder ("nyelvi nacionalizmus"), Humboldt ("minden nyelvben sajátos világszemlélet rejlik"), valamint Edward Sapir és Benjamin Whorf (Sapir-Whorf-hipotézis: "nyelvi relativizmus" - az anyanyelv befolyása a gondolkodásra).
Ezek mellett pedig Steiner arra is kísérletet tesz, hogy behatárolja, mik is azok az univerzálék, melyek minden nyelvben benne vannak - vagy egyáltalán, léteznek-e ilyenek, s ha igen, milyen szinten kell azokat keresni (Fonológiai? Grammatikai? Szemantikai?), hogy érzékelhetők legyenek? Véleménye szerint, bár nem létezik egyértelmű válasz a meglétükre, elvetni sem szabad az elméletet, hiszen kevés olyan nyelv létezik, melynek grammatikáját leírták, rendszerezték, s ez okán elemzés tárgyaként szolgálhatnak.
A szerző végül eljut arra a következtetésre, hogy a nyelvek jelenségei - szövevényességük, sokféleségük és megfejthetetlenségük révén - nem írhatók le egzakt módon, nem létezik rájuk egységes modell.

A Szavak és dolgok az előző fejezet záró gondolatmenetét fejti ki - Steiner bevallottan "magánvéleménye" az, hogy (a korábban említett okokból kiindulva) helytelen a nyelvtudományról, mint egzakt tudományról beszélni, hiszen nem lehetséges reprezentatív mintavétel, nincsenek általános érvényű megállapítások, továbbá "külső szemszög" sem létezik, hiszen a vizsgáló személy sosem tud kilépni vizsgálódásának tárgyából, vagyis a nyelvből. Úgy véli, a mai nyelvtudomány inkább csak amolyan "terepelőkészítés" egy jövőbeli, valóban tudományos vizsgálódáshoz, amely a nyelvet majd a mentális struktúrák mentén hivatott kutatni. A szerző szemléletében hangsúlyozott szerepe van a fiziológia és a nyelv kapcsolatának, feltevése szerint az emberi agy vizsgálata közelebb vihet ahhoz, hogyan is generálódik a nyelv. Steiner érdeklődése bizonyos szempontból személyes jellegű is - saját háromnyelvűsége révén számtalan kérdést megfogalmaz, az "első nyelv" problematikájától (Létezik-e "Muttersprache"? Ha van sorrend, melyik a 2. illetve a 3. nyelv, és milyen szempontok alapján?) a trilingvális személy agya működésének esetleges egyediségéig (Elbizonytalanít és személyiségzavarhoz vezethet-e a többnyelvűség, vagy éppen ellenkezőleg: gazdagítja a nyelvhasználatot?).
Ugyancsak e fejezet tárgyát képezik azok az elméletek, melyek a nyelv és az idő viszonyának szövevényébe (Hogyan támasztjuk fel a múltat, nyelvünk múlt időin keresztül? Milyen többlet jelentéstartalmakat hordoznak a jövő idők? Milyen hatással lehetnek a hiedelmek és a fizikai felfedezések a nyelvhasználatra?) engednek bepillantást. Mivel a beszéd, hasonlatosan az időhöz, visszafordíthatatlan, a megélt idő tekinthető a nyelv egyik funkciójának is - "gyenge értelemben" ez azt jelenti, hogy időélményünket a nyelv folyamata határozza meg; "erős értelemben" azt, hogy az idő és a nyelv fogalma tulajdonképpen a grammatikai igeidők fogalma, ilyeténképpen különféle kultúrák máshogy látják az időt.
A szerző arra is próbál választ találni, Wittgenstein elméletét alapul véve, hogy mi az a privát nyelv - e vizsgálódás során szó esik a titkos nyelvekről, a nyelvi tabuk szükségességéről, valamint az olvasó bepillanthat a poéták egyéni nyelvébe, Mallarmé és Cellan modern költeményein, a nonszensz költészeten (Lewis Caroll), valamint a dadaistákon (Tristan Tzara) keresztül. Steiner mindezen példákkal azt próbálja hangsúlyozni, hogy a privát nyelv tulajdonképpen a természetes nyelv része, tehát éppolyan fontos szerepe van, mint a közösségi nyelveknek. Sőt, a szerző szerint a nyelvek elsődlegesen befelé való irányultsággal bírnak, s a kifelé irányulás, vagyis a kommunikatív funkció csupán másodlagos fejlemény.
Végezetül e fejezetben kitér a nyelv és az igazság viszonyára is, számos izgalmas kérdést feszegetve - vajon Swift-nek van igaza, aki szerint az igazság kifejezése "nyelvi kötelezettség", vagy Nietsche-nek, aki azt állítja, "az emberi géniusz a hazugságban van", esetleg Ibsennek, aki úgy gondolja, az embert "az élethazugság élteti"? Egyáltalán mikortól létezik hazugság? Talán a szerszámhasználattal együtt vált az ősember képessé arra, hogy valótlant állítson - valami olyat, ami nincs is? Steiner arra a következtetésre jut, hogy a nem az igazság, hanem éppen ellenkezőleg: a hamisság megismerése a lényeges, hiszen a hazugság, a tagadás, a tények megmásítása és elferdítése fontos elemei az emberi beszédnek, és elválaszthatatlanok a "szavak és a világ közötti kölcsönviszonytól" is.

A kötet utolsó fejezetében kaptak helyet azok az Elméleti nézetek, melyek a fordításról az idők során születtek. Azon a sarkalatos kérdésen túl, miszerint kell-e, és egyáltalán: szabad-e lefordítani egy szöveget A nyelvből B nyelvbe, lényegében minden fordításelmélet, Cicerótól napjainkig, ugyanazt a problematikát veti fel: "Betű avagy szellem?" - más szóval: mennyire ragaszkodjon a fordító az írott szóhoz, vagyis melyik fontosabb, az irodalmi vagy a szó szerinti fordítás (egyes nyelvek meg is különböztetik ezt a kétfajta funkciót: a németben "Übersetzen" jelöli a fordítást, "Übetragen" pedig a szöveg irodalmi átültetését); s a legtöbb egyúttal ki is mondja a konklúziót - ahogy az sejthető, a lényeg valahol a kettő között van. A jó fordítás imígyen egy új ruhához válik hasonlatossá, mely tökéletesen követi a test, az eredeti tartalom körvonalát - Wilamowitz-Moellendorff szavaival: "az igazi fordítás nem más, mint lélekvándorlás".
Természetesen a legfőbb probléma a gyakorlat - hogyan lehet mindezt megvalósítani, milyen mesterségbeli fogások szükségeltetnek a helyes egyensúly megtalálásához? Steiner szerint ehhez nehéz praktikus segédletet találni, hiszen bármennyire jelentős részei a szellemtörténetnek a fordítások, az irodalomelmélet ezidáig nem foglalkozott igazán mélyrehatolóan sem a téma mibenlétével, sem a fordítók munkásságával, már csak azért sem, mert a fordítók tevékenységéről, a "belső nyelvi munkáról" csak ritkán kerültek elő feljegyzések. Ugyan az utóbbi időkben egyre-másra próbálják levelek, széljegyzetek, megjegyzések formájában összegyűjteni és dokumentálni egyes írók, költők, műfordítók fordítási folyamatait, tapasztalataik alapján akkor sem lehet axiómaszerű megállapításokat tenni, hiszen minden szöveg, ennélfogva minden transzformációs folyamat egyedi és helyi érvényű. Ezen az úton Steiner újra eljut az agyi folyamatokhoz, hangsúlyozva azok fontosságát és kutatásuknak szükségessségét a beszéd, a nyelv és maga a fordítás megismerésének szempontjából.
A szerző a korábban ismertetettek alapján végül levonja a konklúziót: mivel mindezidáig nem létezik működőképes modell arra vonatkozólag, hogyan is fejlődött ki, és milyen neurokémiai folyamatok vezérlik a beszédet; sőt, az sem bizonyított, miért van oly sok nyelv bolygónkon, illetve mi lehet az oka kialakulásuknak; valamint arról sincs szinte semmi tudás a birtokunkban, hogyan lehet egyszerre több nyelv jelen egy emberi agyban, és mi ezek viszonyulása egymáshoz, nem várható el, hogy létezzen általános érvényű fordításelmélet.
"A fordítás pontossága, ami a cél, hiába kell mindent áthatnia, természete szerint sosem lehet rendszerszerű. Úgy látszik, hogy mint a fajok evolúciója során felbukkanó kedvezőbb mutációk, a nagy fordítások is inkább a szükségszerű véletlen következményei. Az okszerűség mindig utólagos. Nem tudománnyal van tehát dolgunk, hanem egzakt művészettel."

Aki a cím olvastán egyfajta mesterfogás-gyűjteményt vár, csalatkozni fog: George Steiner: Bábel után - Nyelv és fordítás 1. című könyvében vajmi kevés szó esik a fordítás kézzelfogható, gyakorlati oldaláról. Aki viszont behatóbban érdeklődik a fordítás elmélete - s ezáltal maga a nyelv története - iránt, s kíváncsi a téma irodalomelméleti, poétikai, filozófiai és fiziológiai vonatkozásaira, az jó helyen jár. A szerző műve valóban "lenyűgöző intellektuális teljesítmény" (ahogyan azt a fülszöveg is állítja), számos - olykor német, latin, angol, francia vagy éppen román - idézettel és utalással, de egyúttal érdekfeszítően izgalmas olvasmány is.

Az, hogy a könyv (első négy fejezete*) - 30 évvel a korszakalkotó mű első publikációja után - végre magyarul is megjelenhetett, Bart Istvánnak** köszönhető, aki bravúros fordításával és az idegen nyelvű részek magyarításával hozzájárult ahhoz, hogy Steiner Bábel után-jának elméletei minél több hazánkfiában ébresszenek új gondolatokat.


Megjegyzések:
*A Bábel után - Nyelv és fordítás 1. című könyv tulajdonképpen az angol kiadás első négy fejezetét tartalmazza, ezért a sorszámjelölés; a további két fejezet magyar változatára egyelőre várni kell.
**Bart István felesége Klaudy Kinga, az ELTE nyelvésze, akinek több önálló, illetve férjével közös munkája is megjelent a fordítás gyakorlatáról.


*

George Steiner: Bábel után - Nyelv és fordítás 1.
Fordította: Bart István
Kiadó: Corvina
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 267
Borító: puhafedeles
Bolti ár: 3500 Ft

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei