2008. július 28.Kígyós Adrienn
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Paulo Coelho: Felejthetetlen karakterem

Paulo Coelho több mint 10 éve ír különböző újságok rovatainak. Világszerte hatalmas olvasóközönsége van, függetlenül azok kulturális és vallási hátterétől. Írásai viszonyítási pontként funkcionálnak a közönség szemében. Több mint 58 országban van lehetőségünk nap, mint nap élvezni alkotásait. Háromrészes sorozatunk célja: rövid, ám értékes publikációinak bemutatása.

A "My unforgettable character" című írás fordítása.


Gyermekkoromban sokat olvastam egy magazint, amire a szüleim fizettek elő. Volt az újságnak egy "Felejthetetlen karakterem" című rovata, melyben az emberek azokról a személyiségekről meséltek, akik így vagy úgy, befolyással voltak életükre. Természetesen akkoriban (kilenc vagy tíz éves lehettem) már megteremtettem saját, rám befolyással bíró személyiségemet. Másrészt biztos voltam benne, hogy ez a minta változhat, így elhatároztam, nem írok a magazinnak és nem fejtem ki a véleményem (néha elgondolkozom rajta, hogyan fogadták volna egy korombeli fiú írását a szerkesztőségben).

Telt-múlt az idő. Sok érdekes személlyel találkoztam, akik segítettek túljutni a nehéz időkön, ösztönöztek és megmutatták a helyes utat. Habár gyerekkorom nagyszerű képzelt személyiségei mindig feltöltöttek erővel; többször átértékelődtek és feledésbe merültek. Azonban mindvégig ott maradtak velem, megjelentek, ha szükségem volt rájuk és értékeikkel, példáikkal, magatartásukkal megannyiszor támogattak.

Feledhetetlen személyiségemet José-nak hívták, ő volt nagyapám legfiatalabb öccse. Soha nem házasodott meg, évekig mérnökként dolgozott, majd amikor nyugdíjba vonult, úgy döntött, egy Rio de Janeiro melletti városban, Araruama-ban fog letelepedni. Az egész család hozzá járt a gyerekekkel együtt, kiélvezni a nyári szünidő adta lehetőségeket. José nagybácsi nőtlen volt, így nem volt sok türelme az általunk okozott felforduláshoz, de ez volt az egyetlen alkalma, amikor megoszthatta magányát rokonaival. Nagy feltaláló hírében állt, így elszállásolásunkat úgy oldotta meg, hogy épített egy házat, melyben szobák csak nyáron voltak. Megnyomott egy gombot és a falak leereszkedtek a tetőből, az ágyak és szekrények pedig a külső falakból bukkantak elő, így csakhamar kialakult négy szoba, ami az újonnan érkezettek szálláshelyéül szolgált. Amikor a Karneválnak vége lett és hazamentünk, a falak felemelkedtek, a bútorok visszakerültek a külső falakba és a ház újra egy nagy üres fészer lett, ahol munkaeszközeit tárolta.

Autókat épített. Nem csak hogy autókat, hanem olyan speciális járműveket, amivel az egész családot le tudta vinni az Araruama tóhoz. Terepjáró és vonat keveredése volt ez, gumiabroncsokon. Úszni jártunk, a természet közelében voltunk, egész nap csak játszottunk én pedig mindig elcsodálkoztam: "De miért él egyedül? Van elég pénze, élhetne Rióban is." Amerikai kalandjairól mesélt, ahol szénbányákban dolgozott és soha nem látott helyeket fedezett fel. A család mindig azt mondta: "Az egész csak hazugság." Állandóan munkaruhában volt, amit a rokonság csak így kommentált: "Vennie kellene magának néhány tisztességes darabot." Amikor megjelent Brazíliában a televízió, vett magának egyet és kitette az utcára, hogy mindenki nézhesse a műsorokat, aki arra jár.

Megtanított rá, hogy azt csináljam, amit a szívem diktál. Alaposan a fejembe véste, hogy mindig azzal foglalkozzak, amit szeretnék, mindegy mások mit szólnak hozzá. Lázadó kamasz koromban támogatott, amikor problémáim voltak a szüleimmel. Egy nap így szólt: "Feltaláltam az automata sebességváltót. Elmentem Detroitba, felvettem a kapcsolatot a General Motors-szal; 10 ezer dollárt ajánlottak fel a helyszínen, vagy minden ilyen autó eladása után egy dollárt. Elvittem a tízezret és most életem legcsodálatosabb éve áll mögöttem."

A család mindig azt mondta: "José nagybácsi állandóan feltalál ezt-azt, ne higgy neki." És habár mély csodálattal tekintettem találmányaira, életstílusára és nagylelkűségére, mégsem hittem el történetét. Megkértem hát Fernando Morais újságírót, hogy derítse ki az igazságot. Mindezt csak azért, mert José nagybácsi volt az én feledhetetlen karakterem.

Fernando úgy döntött, utánajár a dolognak, melynek, íme, itt az eredménye (a szöveget átszerkesztettem, mert az általa írt beszámoló ennél hosszabb):

"Az első automata sebességváltót a bostoni Sturtevant fivérek találták fel, 1904-ben. A szerkezet súlyproblémák miatt nem működött megfelelően. De a brazil Fernando Iehly de Lamos és José Braz Araripe találmánya - melyet 1932-ben eladtak a General Motors-nak - lehetővé tette az automataváltó kifejlesztését, amit 1939-ben a GM szabadalmaztatott is."

Több millió automataváltós járművet gyártanak évente. A család, aki soha nem hitt semmiben és azt gondolta, José nagybácsi rosszul öltözött, felbecsülhetetlen nagyságú vagyont örökölhetett volna.
Jó érzéssel tölt el, hogy tudom, abból a tízezer dollárból pár évig boldogan élhetett.


/Forrás: www.santjordi-asociados.com/

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei