2008. szeptember 8.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Anthony Burgess - A narancsműves testamentuma

Az Enderby tetralógia harmadik része zavarba ejtő, disszonáns, nem igazán lehet az első két kötethez hasonlítani, hiszen a humor itt inkább a kiélezett cinizmuson, és az író konzervatív nézetein alapszik. A narancsműves testamentuma kissé komorabb hangvételben folytatja Enderby kálváriájának elmesélését, és olykor már-már a pimasz rasszizmus címkéjét is fel lehetne ragasztani az író homlokára.

De erről persze szó sem lehet. Anthony Burgess (1917-1993) nem az a fajta ember volt, aki a rohanó világot egy rossz szó, egy emésztetlen büfögés végeredményeként magában tartotta volna. Az általa teremtett középszerű költő modern eposza ebben a könyvben olyan mélységek felé kacsingat, ami tele van sötét, ijesztő árnyakkal. Itt felesleges lenne feleleveníteni a tetralógia történetét, hiszen aki ezen mondatokat olvassa, az nyilván hallott az angol szerző műveiről, és remélem olvasta is őket. Azért dióhéjban annyit elmondok, hogy Enderby, ez az ötvenes éveiben járó angol költő, aki az első kötet elején egy bérelt lakásban, többnyire a WC-n ülve írja "halhatatlan" műveit, váratlan házasságának köszönhetően aztán kilép saját belső világából, és találkozik a társadalmi különbségek abszurditásban megmártózott életképeivel.

Egy könyv, amiben a feminizmus sárba tiprása lenne a cél? Nem, ez így nem igaz. Burgess hőse nem cselekvő ember, de vannak gondolatai, mégis sodródik az árral. Azt hiszem, Enderby figurája az egyik legellentmondásosabb személyiség az angol irodalom alakjai között. Ott él benne az írás képessége, a művész egyfajta eldeformálódott élethelyzete a valós környezettel szemben.

Enderby ott folytathatná, ahol az előző könyv végén abbahagyta: egy afrikai város bárjának tulajdonosaként élhetné életét, és "halhatatlan" művei újra szárba szökkenhetnének. Ezzel szemben a költőt Amerikában találjuk, egy harmadrangú egyetemen, ahol régi angol szerzők műveit tanítja, és persze magát a versírást, az amerikai, önző, érdektelen fiatalságnak. Hogy mindez tragédia? Hogy a nőket ennyire lenéző Enderby ténylegesen elhalványul saját paródiájának tükörképében?

Aki az első két könyv útjának abszurd vonulatain végigsiklott, a harmadik kötet meglepetésként éri; a kérdés csupán az, hogy Burgess radikalizmusa mennyire bántó, mennyire tudja az ember lenyelni, netán élvezni a morbiditás határait súrolva. Enderby, az angol költő, aki a régi világ, a tradicionális szépség és eszmék képviselője, vajon mit tud kezdeni a hatvanas és hetvenes évek habzsoló, élvezetektől sem mentes, felszínes értékrendjével?

A tetralógia harmadik könyve olyan pengeéles váltás az első két kötethez képest, hogy csak a legelszántabb Burgess elemzők próbálnak párhuzamot vonni a könyvek tartalma között. A sajátos humor elveszik a társadalom kritikájában, de azért Enderby még mindig a régi, hiszen, mint már említettem, nem igazán cselekvő ember, hanem az események lökik ide-oda, mint afféle bábot, melyet már senki sem akar a nagyközönség elé tárni. Azért Enderby néha kibújik saját bőréből, és megvédi az ártatlanokat, de ennek is egy gyors lefolyású szívroham a vége.

Mit is akart ezzel a harmadik könyvvel Burgess? Mit is vár az olvasó az első két kötet olvasása után Enderby sorsától? Nyilván vannak, akik sajnálják, hogy az előző könyvek hangulata csak nyomokban fedezhető fel, és vannak olyanok, akik intenzívebb impulzusokat kapnak olvasás közben. A lényeg, úgy vélem, a sorsban rejlik, melynek Enderby is részese. Burgess konzervativizmusa a könyv megjelenése után sokakban ellenérzést keltett, hiszen a főhőse látszatra lenézi a nőket, és a feketéket agresszív, nagyon is öntudatos embertípusként állítja be. Tudom, ez így nagyon is leegyszerűsíti a dolgokat, és remélem, mindenki megérti a szavak mögött meghúzódó morális válságot.

Akik eddig követték Enderby útját, ne engedjék el a kezét, ne forduljanak el tőle, hiszen egy gondolat csak akkor válik egésszé, ha minden a helyén van, a képek mozaikszerű világa egy folytonos, állandó élményé redukálódik. A művészet szubjektív érzet: ha valami nem tetszik Burgessnek, az nem feltétlenül örökérvényű, ne feledkezzünk el a bennünk élő igazságérzetről sem.

Ez a könyv szólhat egy költő lelki és testi kálváriájáról, a múlt és a jelen kontrasztjaként. Igen, ha ebből az aspektusból nézzük, ennyire le lehet egyszerűsíteni a történetet. Ha tehetnénk, ezt a könyvet a tetralógia egy melléktermékeként tekinthetnénk, de Burgess ezt nem engedi; így A narancsműves testamentuma (1974), olyan, mint a lábba fúródott repesz, mely, bár idegen test, de betokosodik, és a szervezet bábáskodik felette. A kérdés csak az, vajon Enderby a repesz, vagy mi magunk?

Kapcsolódó cikkünk: Anthony Burgess élete és munkássága

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei