2008. november 2.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Frankenstein és Dracula: A halhatatlanság eposza

Két szörny, két irodalmi alkotásból életre kelt mítosz, amely a mai napig újra és újra felbukkan a filmvásznon: Frankenstein és Dracula gróf története emberek millióit vezeti be a félelem sötét, pszichedelikus tartományaiba. Érdekes, hogy míg Stoker Draculája már eleve a félelemből táplálkozott, addig Shelley a Frankensteint nem rémisztgetés céljából vetette papírra.

A félelem hatalmát minden író felismeri, és munkásságuk során tesznek is kitérőket, hogy ijesztgessék, és borzongással töltsék el az olvasókat. Még Jack Londonnak is vannak olyan novellái, melyeket a félelem és az őrület mozgat. A 19. században két olyan "figura" is életre kelt, melyek nagyban meghatározták a rémirodalom fejlődését, és jó táptalajt biztosítottak a 20. század elején virágzásnak indult filmgyártásnak.

A Mary Shelley által megírt Frankenstein egy orvosról szól, aki Istent játszik, és életre kelt egy különböző testrészekből "összevarrt" lényt. Shelley története elsősorban morálisan akarja megközelíteni a tudományt, és az ember hatalmának kereteit; tehát egyáltalán nem a félelemkeltés mozgatta írás közben. Aki olvasta a könyvet, az tudja: a Frankenstein klasszikus értelemben véve nem is horrortörténet, hanem egy ijesztő kísérlet arra, hogy mire képes az emberi tudásvágy, és milyen károkat tud ezáltal okozni. A könyv tele van izgalmasabbnál izgalmasabb felvetésekkel, és elsősorban moralizál, és csak azután ijed meg az ember, de nem is a szörnytől magától, hanem az általa megélt magányosságtól és kirekesztettségtől.

A Frankenstein könyv igazi gyöngyszem, és csak vázlataiban érinti a harmincas évek filmre vitt változatait. Ezeknek az alkotásoknak megvan az a fajta hangulata, és képi világa, ami, még így, több évtized távlatából is ámulatba és rémületbe ejti az embereket, de az alaptörténet szellemisége szinte csak nyomokban fedezhető fel benne. A Boris Karloff által megformált lény 1931-es debütálása már a bemutatót követően a "halhatatlanok" közé emelte a filmet. Kiragadta a könyvből a hátborzongató részeket, kicsit átformálta a történetet, és máris elkészült minden idők egyik legjobb, de mára inkább klasszikusként emlegetett horrorfilmje.

Mint már említettem, a Mary Shelley által megírt könyvből a lény gyötrelmeit, és a magányosság fojtogató érzését szinte tapintjuk; olykor már-már túlságosan is a teremtés, és a létezés alapgondolatainak útvesztőjébe kerülünk. A filmek világa ennél sokkalta egyszerűbb: elsősorban a rémisztgetés a cél, és aztán bontakozhat ki mindenféle "filozófia", ami ezekben az amúgy nagyszerű alkotásokban csak, mint adalék jelenik meg.

Az Universal stúdió a harmincas években, Karloffal karöltve megteremtette a mítosz egy zanzásított, és a populáris kultúra részeként is aposztrofált változatát, amely mind a mai napig a megszámlálhatatlan rajongóknak köszönhetően életképes. Ehhez persze kellett egy aranykorszak, mely a horrorfilmeket oly népszerűvé tette: ez a harmincas és negyvenes évekre datálódik, de az ötvenes években még nem tűnnek el teljesen oly kedves szörnyeink a mozi vásznakról.

A világirodalom másik nagy mumusa maga Dracula gróf, akit Bram Stoker ír származású író keltett életre, és akiből a filmipar az egyik "legtermékenyebb" szörnyét faragta a 20. században. A vérszívó vámpír történetét - és itt most csak Draculáról beszélünk, nem a vámpírfilmekről - számos filmalkotás dolgozta fel; megszámolni is "lehetetlen" hány bőrt nyúztak le Stoker "hőséről". A gróf a már sokat emlegetett Vlad Tepes havasalföldi nemesről lett részben mintázva, aki rengeteg embert kínzott meg a középkorban - nem túl szalonképes, de annál "ötletesebb" megoldásokkal. Ám ne felejtsünk el megemlíteni egy másik történelmi személyiséget: Báthory Erzsébetet, aki a históriák szerint szűz lányok vérében fürdött, és szadista ösztöneit maradéktalanul kiélte. A vér, és annak létfontosságú misztikuma talán az ő történetéből adott ötletet Stokernek.

Dracula gróf története a könyvben levelezésekből, és naplóbejegyzésekből áll össze, és első olvasásra, a horror-, és vámpírfilmeken edzett olvasó fanyalogva dobja félre a művet olvasás közben: ez részben nem az ő hibája, hiszen Stoker története az elején nagyon lapos, már-már unalomba veszhet azok számára, akik Dracula gróf filmjein nőttek fel, és csak aztán vették kezükbe a könyvet. A történet lassan, de biztosan kezd a szemünk előtt kibontakozni, és, igaz szerettem a Dracula történetéből készített filmeket, de részben ők a felelősek azért, hogy Stoker irodalmi értékei a mozi hatására ledegradálódtak.

A mozi már kezdetekor felismerte a történet adta lehetőségeket, és azt maradéktalanul ki is használta. A némafilmek korszakában már készültek olyan filmek, melyek valamilyen formában a grófot, és a vámpírlétet mutatták be, de az igazi áttörés mindenféleképpen a Lugosi Béla által megformált Dracula volt, ami egy csapásra világsztárt csinált a magyar származású színészből. Lugosi vámpír-uralma olyan nagy hatással bír, hogy mind a mai napig, ha feldolgozzák a gróf történetét, az akcentus utánzása a színészi munka elengedhetetlen része. Ma már persze ez a kultusz is egy kissé megkopott, de egy jó színész, aki Draculát hitelesen akarja megformálni, az Lugosi játékához nyúl vissza.

A film és könyv közötti párhuzam nem tér el annyira az alapgondolattól, mint Shelley Frankenstein-je, de a moziba látogató emberek is csak a borzongást, és a sötét hatalmak által irányított hangulatot kapják. Az irodalmi Dracula figurája sokkalta megfoghatóbb és értelmezhetőbb, mint Frankenstein lénye, hiszen a gróf egy természetfeletti alak, akinek van hatalma, de vannak korlátjai is, míg Shelley teremtménye az önkeresés és az "én" felfedezésének örvényében küszködik a fennmaradásért. Dracula ugyan halhatatlan, és vért iszik, de meg lehet ölni, ha karót döfnek a szívébe. Utálja a fokhagymát, és nem látszik a tükörképe, nem vett árnyékot. A filmek ezen "prózai" tulajdonságokat ragadták meg, a könyv szélesebb sprektumából csak ezek maradtak életképesek a filmkészítők számára.

Számomra a két irodalmi lény tetteinek egyik közös motívuma a magányosság. A Frankenstein szörnye alkotójától és teremtőjétől (aki Victor Frankenstein) egy társat kér, mert a társadalom kirekeszti, és minden lénynek szüksége van valakire, akivel megoszthatja önnön létezését, az örömöt, a fájdalmat. És ne felejtsük el, hogy Dracula gróf sem azért megy Londonba, mert unja magát Erdélyben: társ kell neki. Ez szerintem mindent elárul e két hátborzongató lény jelleméről: a közösségtudat még a borzalommal átszőtt életformán is képes utat törni magának. A Dracula-, és a Frankenstein-filmek a maguk bájával, hangulatával, és néha a túlzásokig is elmenő filmfeldolgozásokkal, és a cselekmények tovább szövögetésével, a filmipar fejlődésének szerves részei. Nem a technikát, amivel ezek a filmek készültek, hanem a félelem iránti kultuszt teremtették meg.

Irodalmi megközelítésből Frankenstein és Dracula egyfajta előhírnökei annak a kultúrának, ahol a félelmet nemcsak átéljük, hanem az élményen túl gondolkodunk is az emberi ösztönök összetett, bonyolult rétegeiről. A filmek pedig felkínálják nekünk a borzalmakat; Karloff még mindig olyan ijesztő, és Lugosi még mindig olyan hipnotikus, mint a harmincas években. Nem tudni, hová fejlődik a ma generációja, akik a félelem helyett a brutalitás minél perverzebb szegmenseit látják a filmeken, de e két szörny szerintem túléli a ma oly divatos sokkoló filmek tucatjait: hiszen ilyen-olyan formában mindketten halhatatlanok.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei