2009. december 18.Komor Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Vonnegut Kékszakálla

Kritikák szerint a Kékszakál című könyv Kurt Vonnegut legjobb regényei közül az egyik. Mivel Vonnegut - akit maga Norman Mailer a ma élő legnagyobb amerikai írónak nevezett (sajnos azóta Vonnegut és Mailer is halott már) - olyan sok jót írt, hogy tényleg nincs legjobb regénye, csakis legjobb regényei.

A "Melyik a kedvenc Vonnegutod?" kérdésre adott válaszban mindig bujkálnia kell egy egészséges és szócskának. Így például nekem a Börleszk, a Bajnokok Reggelije. És a Kékszakáll.

Az 1987-ben megjelent könyv egy valószínűtlen nevű (Rabo Karabekian) amerikai, de örmény származású festőművész életét meséli el, egyes szám első személyben, utánozhatatlan Vonnegut-i stílusban megírva. A közismert történet szerint a Kékszakállú Herceg mesebeli várában van egy szoba, amit senki emberfia ki nem nyithat. Vonnegut Kékszakállában egy hetvenhét lakattal lelakatolt pajtába nem léphet be senki. Vajon mit rejtegethet ott a már művészileg és emberileg kiégett, félszemű festőművész, Rabo Karabekian?

No, de haladjuk sorjában. A történet azzal veszi kezdetét, hogy hősünk találkozik egy nővel, a nála huszonnyolc évvel fiatalabb Circe Berman-nel (ő maga már 71 éves), aki rögtön a szívébe lopja magát, miután "Hello!" helyett, amely szerinte annyit tesz "Ne beszéljünk semmi fontosról." úgy köszön: "Hogyan haltak meg a szülei?" Aki viszont úgy hiszi, a könyv a továbbiakban egy idős korban fellobbanó szerelem köreit járja be, téved. Noha egyik napról a másikra magyarázat nélkül beköltözik Karabekian-hoz, a festő nem csinál belőle titkot, hogy kitör rajta a frász ettől a nőtől: ha másért nem is, azért biztosan, hogy egyik nap hipp-hopp eltűnnek féltve őrzött expresszionista festményei, s a helyükbe hintázó kislányok portréi kerülnek a falra. A sok éven át magányos ház mégis megtelik némi élettel, s hamarosan az olvasó számára is világossá válik, Mrs. Berman nem kedvtelésből rontja ott a levegőt, hanem segíteni szeretne összeszedni Karabekian életének széthullt darabkáit. S nem utolsó sorban persze megfejteni a hetvenhét lakattal őrzött titkát.

Ráveszi például, hogy írja meg önéletrajzát - azaz tulajdonképpen magát a regényt, amit olvasunk.

Ez persze a jelen - a hetvenhét lakatos kérdésre a választ csakis a művész múltja adhatja meg. Nyomon követhetjük, hogyan kerül ifjú korában egy nagynevű, Mussolini-rajongó szintén örmény származású könyv-illusztrátor és festő segédjeként New Yorkba. Ez a híres-neves illusztrátor, Dan Gregory, aki gyönyörű illusztrációkat készített éhező és nehéz sorsú néger kisfiúkról, de egy négert sem engedett volna be a házába, kőszívű alak. Tehetségét leszámítva egyetlen pozitívum hozható fel vele kapcsolatban: a gyönyörű felesége, akibe az ifjú segéd halálosan szerelmes lesz. Majd figyelemmel kísérhetjük azt is, ahogy az ifjú segéd megszegve mestere tilalmát ellátogat a Modern Művészetek Múzeumába, majd maga is expresszionista festővé válik, aki - noha fénykép-pontosságú rajzokat tud készíteni - ezentúl csak, másoknak véletlenszerű mázolmánynak tűnő képeket fest, amit minden esetben egy-egy színes szalaggal díszít. Nyomon követhetjük, hogyan kerül az expresszionista festők körébe, megismerkedhetünk a lélek, mint fényes neoncsövek elméletével, majd elkísérhetjük a háborúba, ahol egy csak művészekből álló alakulatnál elveszíti az egyik szeme világát. És sorolhatnám.

Mert lenne mit, a könyv cselekményben igencsak gazdag, ám a cselekménynél mégis megnyerőbb maga a stílus, amiben meg van írva. Csak példaképp, lehet-e nem szeretni egy narrátort, aki már az elején így jellemzi önmagát: "Huszonnyolc évvel vagyok öregebb Mrs. Bermannál, és úgy elcsúnyultam, hogy kutyánál magasabb rendű lény nem képes megszeretni. Valóban úgy nézek ki, mint egy gutaütött iguána, és ráadásul félszemű vagyok. Ami sok, az sok."

Máskülönben kedvemre való, ha egy írás nem nyögvenyelős, hanem árad és folyik, úgy, hogy az olvasó szinte észre sem veszi, már az ötvenedik vagy épp a századik oldalon tart, s voltaképp arra sem figyel, mennyi van még hátra a hátsó borítóig, csak olvas, olvas és olvas. Vonnegutot meg szinte nem is olvasni kell, hanem hallgatni: olyan, mintha mellettünk ülne cigarettával a szájában, és be se tudná csukni a száját: mi pedig mi mást is tehetnénk - áldjuk érte.

Szatíraíró ő a javából, aki nem tud jókat nevetni a leírásain, az alighanem valahol útközben elhagyta a humorérzékét. Ám minden humoros és gúnyos megjegyzés mögött ott bujkál a fájdalom, a keserűség, a körülöttünk lévő mindenség megmásíthatatlansága. Világában nem létezik olyasmi, hogy képtelenség: a véletlenek sora a sors fintoraként, megírt jövőként is felfogható, de az író sem mélázik ezen sokat. Csak ír, mert abban jó, s megteremtett alakjai is - csakúgy, mint az olvasók - hamar elfogadják, hogy ez a világ itt alighanem az egyik legkülönösebb hely az univerzumban. Adja magát, hogy kinevessük.

A The Tenessean szerint a Kékszakállnak a világ öt legjobb regénye között van a helye. Szerintük Vonnegut egy másik könyvének, Az ötös számú vágóhídnak is ott van a helye. S nem lepődnék meg azon, ha a másik három dobogósra rákérdezvén ismét csak elhangzana a Kurt Vonnegut név. Ez persze talán túlzás - annyit tesz csak, hogy a Tenessean egyik, vagy összes kritikusának Vonnegut a kedvenc írója. Talán túlzás, azt mondtam. De higgyék el, nem is olyan égbekiáltóan nagy túlzás ez.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2019 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei