2007. október 29.Horváth Krisztina
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Semmi sem változik - World Press Photo 2006

Büszkén húzhatjuk ki magunkat, hiszen az idei World Press Photo kiállításon Szigetváry Zsolt első helyezést ért el Hír (sorozat) kategóriában. Ezzel ő lett az egyetlen magyar díjazott, képeinek témájával azonban már kevésbé büszkélkedhetünk.
A rangos versenyen négy és félezer újságíró pályázott, több mint hetvenezer fotóval.

A helyszín - mint minden évben - a Néprajzi Múzeum aulája. Ahogy belépünk, halk morajlásba csöppenünk nyomban, karba tett kezű emberek álldogálnak az állványok előtt, a levegőben tisztelettel vegyes döbbenet terjeng.

Jobbra indulok, először körbejárom a termet. Az első kategória fotói, melyekkel szemben találom magam, a könnyedebb, Sport/Akció műfajhoz tartoznak. Rögtön az elején Zidane - ennyire még én is értek a focihoz - híres-hírhedt "lefejelős jelenete", Peter Schols, holland újságíró sorozatában. Ebben a kategóriában első díjat érdemelt. Tovább haladva megtalálhatók azok a fotók is, melyek hangulatuknál fogva rögtön felkerülnek a kedvenceim listájára, s melyeken egy brazil boxoló hétköznapjaiból szemezget a fotós. Az "edzőterme" a szabadban, egy híd alatt helyezkedik el, az egyik képen épp egy meccsre készül, kutyája pedig az ölében vár simogatásra. Annyira egyszerű és annyira emberi ez a jelenet, hogy nem lehet nem szeretni.
A sportfotók között találkozunk még baseballmeccs-képekkel, egymás hegyén-hátán heverő játékosokkal, különösen megvilágított krikettpályával, és híres focisták portréival is. Annak ellenére, hogy a sport nem áll a legközelebb hozzám, ezek a fotók lenyűgöznek: a küzdelmet ábrázolják - hol így, hol úgy.

A Vezető hír és a Hír kategóriák fotói többnyire torokszorító pillanatokat örökítenek meg, jó példa erre Jeroen Oerlemans képe, melyen az összegyűlt újságírók előtt egy halott kisfiút emel a magasba egy mentős, a dél-libanoni Qanában. A kép külön elismerést kapott vezető hír kategóriában. A gyermek holtteste hátulról látszik, a körülötte ágaskodó újságírók fényképezőgépei groteszkké teszik a jelenetet.

Az év sajtófotója 2006 címet Spencer Platt képe érdemelte ki, melyen libanoni fiatalok autóznak végig egy lebombázott városrész egyik utcáján Bejrutban. A képen hihetetlen ellentmondás feszül: a sportkocsiból nézelődő, napszemüveget viselő, mosolygó fiatalok mögött lakóházak romjai látszanak.

Külön elismerésre tartották érdemesnek Joao Silva, dél-afrikai újságíró képét is, Vezető hír (sorozat) kategóriában. Kilenc képen mutatja be, amint egy amerikai tengerészgyalogosra egy orvlövész rálő Karmah-ban, társai pedig biztonságos helyre vonszolják. Az őrvezető a rádiós posztján szolgált, ezzel pedig elkerülhetetlen célpontjává vált az orvlövészeknek, hiszen a többi egységgel csak rádión keresztül tudnak kapcsolatot tartani a katonák. (A férfi egyébként túlélte a támadást.)

Harmadik díjat kapott Per-Anders Petterson, svéd újságíró képe a Korunk kérdései kategóriában. Fotóján egy kilenc éves kislány látható, amint cigarettával a szájában ül barátnői körében, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában. A lány hajléktalan szexmunkás, ezen a környéken több tízezer hozzá hasonló gyermek él. Az ember csak nézi ezt az arcot, egy kislány arcát, melyre kiábrándult természetességet rajzoltak az elmúlt idők eseményei, és semmi, de semmi gyermekit nem képes felfedezni rajta. Inkább hasonlít egy kiélt, fáradt nőre, mint bármi másra. A néző nyel egyet, talán halkan sóhajt is, és továbblép, a következő fotóhoz.

Nina Berman, amerikai fotós Portré kategóriában szerzett első helyezést. Képén egy tengerészgyalogos és menyasszonya látható, a férfi Irakban, egy öngyilkos merénylet során súlyos sérüléseket szenvedett: egyik szemére megvakult, koponyatörést szenvedett, és bőre nagy részén megégett. Arca a felismerhetetlenségig eltorzult, nem is hasonlít egy ember arcára. Kedvese mégis kitartott mellette, a kép az esküvőjük előtt készült. Hogy önfeláldozás-e ez, vagy tényleg létezik igaz szerelem, azt mindenki magában döntse el, mindenesetre megrázó élmény volt látni egymás mellett a szépséget és az ő szörnyetegét.

Ideje kicsit részletesebben foglalkozni Szigetváry Zsolt hatrészes sorozatával, mely a tavalyi budapesti tüntetéseken készült. Mind a feszült politikai hangulatot, mind a tüntetések erőszakosságát kiválóan érzékelteti a fotós, egyik képén éppen a Magyar Televízió székháza látható, amint a lépcsőn sorakozó rohamrendőrök próbálják távol tartani a tüntetőket, az előtérben pedig egy nő áll, háttal, és kezét kétségbeesetten kulcsolja össze a fején. A sorozat egy másik darabja inkább az emberi oldalt hangsúlyozza: a villamoson ülő idős asszony kifelé néz az ablakon, melyen visszatükröződik a zászlót fogó, fiatal tüntetők képe. A többi fotón barikádok, vízágyúk és pajzsok - mindazok a kellékek, melyek sajnos oly sokáig a magyarok életének középpontjában álltak a tavalyi év során.

Hogy a kiállítás vidámabb, vagy mondjuk inkább könnyedebb oldaláról is szóljunk, meg kell említeni a Természetfotó kategória képeit, melyek előtt csak áll az ember tátott szájjal - és milyen érdekes, épp egy tátott szájba bámul bele, egy leopárdfókáéba, konkrétan. Paul Nicklen sorozatán végignézhetjük, amint az éhes fóka végez zsákmányával, egy pingvinnel, sőt, külön érdekesség, hogy a tetem egy részét aztán felajánlja a fotósnak. Természet kategóriában első díjat kaptak ezek a képek, és mondhatni, méltán. Ilyen közelről, ilyen kendőzetlenül (s valljuk be, lelkiismeretfurdalás nélkül) végignézni az állatok élet-halál harcát igazán rendhagyó élményt nyújt.
A témakör többi alkotása is kiváló: virágos mezőn sétáló lány; pingvinek hatalmas jéghegyek hátán; vándorló madárraj az alkonyati égen; két ragadozó madár, amint egy nyúl tetemén cívódnak - bár hétköznapi témák, csodákká lettek a fényképészek által.

Az évről évre megrendezésre kerülő World Press Photo vándorkiállításon komolyabb és kevésbé komoly témákkal egyaránt találkozunk. Éppen ez az, amitől olyan jó: nem visel szemellenzőt, és őszintén a képünkbe vágja, hogy az éremnek két oldala van. A mi világunkkal, sőt, tovább megyek, saját magunkkal szembesít - az embert mutatja meg, hol természetfeletti erővel és akarattal megáldott lényként, hol a legprimitívebb, legkegyetlenebb oldaláról.

Ácsorgunk a képek előtt, gondolkodunk rajtuk, aztán továbbmegyünk. Így történik; évről évre megnézzük életünk fotográfiákká dermedt pillanatait, a következtetés pedig keserű: semmi sem változik.

(A kiállításról készült képek a szerző saját felvételei.)


Kapcsolódó cikkeink:
Minden, ami ember - World Press Photo 2006
A világ képekben

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei