2008. június 30.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Interjú Seress Zoltánnal, a Bárka Színház új igazgatójával

Tavasz óta, Alföldi Róbert távozásával Seress Zoltán igazgatja a Bárkát. A negyvenhat éves színész olyan izgalmas szerepeken van már túl, mint Csehov Ivanovja, a West Side Story Riffje, vagy Akutagava: A vihar kapujában című művének kulcsfontosságú férj-megformálása. Most azonban egy rövid időre félretette mesterségét, hogy kezébe vegye a kormányt, és kapitány legyen.

Az immáron igazgatóvá avanzsálódott színész gazdag múltra tekinthet vissza, és talán nem véletlen az sem, hogy Alföldi Róbert őt kérte fel a Bárka irányítására, miután elnyerte a Nemzeti Színház igazgatói posztját. Alföldi ment, Seress Zoltán jött, és átvette az irányítást a színház felett. Nézetei a Színházzal kapcsolatban már tavasszal feltűnően racionálisak voltak, és a sajtótájékoztatón az akkori tervekről úgy nyilatkozott, mintha nem is egy színész ülne velünk szemben, hanem egy sokoldalúan gondolkodó színházigazgató, akit határozottan nem csak úgy beleültettek a Bárka direktorának székébe. Most, hogy a következő évad képe már hozzávetőleg megformálódott, az új tervekről, és a színház arculatáról, beszélgettem vele.


Az első és talán legkézenfekvőbb kérdésem az volna, hogy hogyan lett Ön a Bárka igazgatója? Miért Önre esett a választás?

Seress Zoltán: Amikor Alföldi Róbert elhatározta, és be is adta a pályázatot a Nemzeti Színház igazgatói posztjára, ezt követően egy négyszemközti beszélgetés során megkérdezte, hogy amennyiben ő ezt a pályázatot megnyeri, átvenném-e a Bárkát. Én igent mondtam, és ez egy olyan megoldásnak látszott, ami a Színháznak is optimális volt, és az önkormányzatnak is, hiszen a pályázati kiírással csak komplikáció lett volna, így viszont tulajdonképpen az én kinevezésemmel ennek a legegyszerűbb formai részét lehetett választani. És hogy miért pont én? Alföldi Róbert próbált megfelelő személyt találni, olyat, aki képes arra, hogy a Színházat irányítsa. És úgy gondolta, hogy én vagyok az az ember.

Ha már Alföldiről esett szó, ő ugye, mint direktor aktívan részt vett a Színház életében, játszott és rendezett. Ön mennyire fogja ezt a mintát követni?

Seress Zoltán: Most, a szezon első felében kevésbé. Ami átmenő darab, és részem volt benne, abban természetesen továbbra is részt veszek, de újba nem kezdek bele. A színészi munka pedig majd csak jövő januárban kezdődik. Én abban bízom, hogy majd amikor augusztusban elkezdjük ezt újra csinálni, akkor a szezon elején mindenki beleszokik a munkába, átlátja a dolgokat. Én most első sorban itt vagyok az irodában, aztán mikor minden a helyére kerül, akkor kezdek majd el foglalkozni a színészettel.

Mikor átvette a Bárkát, már volt egy meglévő tervezet az elkövetkező évadra?

Seress Zoltán: Nem, semmi ilyesmi nem volt. Miután sem az nem volt biztos, hogy a Robi megy-e, vagy marad, sem az, hogy az önkormányzat rábólint-e az én kinevezésemre, ebből következően semmilyen komoly tárgyalást nem folytathattam. Hiszen mit mondtam volna és kinek? A levegőbe beszélni nem túl szerencsés. Voltak olyan beszélgetések, ahol felmerült ennek vagy annak a lehetősége, de igazság szerint amikor én ezt bátran elkezdhettem szervezni, és bátran azt mondhattam bárkinek, akit fölkértem, akivel elkezdtünk egy beszélgetést arról, hogy dolgozzon itt a következő évadban, az január közepe volt. Tehát mikor kineveztek január 16-án, onnantól kezdve azt lehetett mondani, hogy megvan a jogosítványom arra, hogy bárkivel komolyan leüljek tárgyalni. Persze január közepén elkezdeni szervezni egy évadot az én ízlésem szerint nagyon nehéz volt. De tulajdonképpen most, hogy lezárultak az ügyek, kisebb-nagyobb buktatókkal, azt mondom, hogy meg lehet csinálni.

A tavaszi sajtótájékoztatón volt szó egy programról, ami a fiatalokat és a színházat igyekszik közelebb hozni egymáshoz, egyfajta kapcsolatot akar kiépíteni. Akkor azt mondta, hogy a Bárka szeretne ennek a kezdeményezésnek aktív részese lenni. Mi a helyzet most?

Seress Zoltán: Tulajdonképpen ez két részből áll, az egyik, amit a Vidovszky György csinálna, egy pedagógiai program, ezt szeretnénk meghonosítani ősztől, bár az időpont még nem alakult ki pontosan. Egy olyan drámapedagógiai programról van szó, aminek keretében havi kettő-négy alkalommal az általa szervezett csoportok ismerkednek a színházzal, színdarabokkal. Ez nem azt jelenti, hogy megnézik az előadást és ezzel letudta a Színház a saját dolgát, hanem egyfajta beavatásról van szó. Azokon az adott napokon beszélgetéseken vesznek részt egy-egy színdarab kapcsán. Azt hiszem, hogy ezt nem sok színház csinálja, ezért lehet nagyszerű dolog. A másik része, amit említettem a sajtótájékoztatón is, hogy kialakult a Színművészetivel egy együttműködés, amelyben mindenki megtalálja a maga hasznát, a szó nemes értelmében. Ennek egy első kísérlete lesz majd a szezon második felében a Színház- és Filmművészeti Egyetem akkor negyedéves, végzős hallgatóinak produkciója. Minekután ez volt a legutolsó, ami bekerült a programba, a lehetséges alkotókkal a jövő héten kell tárgyalni, hogy ezt pontosan körülhatároljuk, de ez fix programja a Színháznak, az biztos. Aztán hogy hova tesszük, hogy kommunikáljuk, és mi ez pontosan, arra még nem mondanék semmit, mert már mondtam ilyeneket, és aztán nem úgy lett. (nevet)

Fölmerült korábban két név is a 2008/2009-es évadra, két fiatal rendezőé, Dömötör Andrásé és Göttinger Pálé. Lehet már tudni, hogy mit fognak rendezni?

Seress Zoltán: Dömötör András végül is áprilisban visszamondta ezt a munkát, tehát vele most nem dolgozunk. Göttinger Pál egy kortárs ír színdarabot fog csinálni, ennek a szerző által megjelölt címe jelen pillanatban az, hogy A tengerész, de majd megpróbálunk valamit változtatni. A színház harmadik bemutatója lesz a darab, ami azt jelenti, hogy október 27-én kezdik próbálni, és december 19-én van a bemutatója. Ez egy ötszereplős, öt férfi által játszott színdarab, én személy szerint nagyon jónak tartom, úgyhogy bízom benne, hogy egy jól sikerült vállalkozás lesz.

Mennyire fog változni a Bárka arculata azzal, hogy Ön lett a direktor? Egyáltalán akar változtatni rajta?

Seress Zoltán: Szerintem ez magától értetődő, sőt túl van az akaraton is. Mert hiszen akárhogy is van, mindenféle diskurzus után, bízva abban, hogy az én ízlésem nem romlott el az eltelt két évtized alatt nagyon, meg bízva abba, hogy elég nyitott vagyok a világra, úgy gondolom, ez automatikusan át fog állni, és a Bárka változni fog. Hogy ez akaraton túl van, vagy innen, lehet így is, úgy is fogalmazni, én nagyon szeretném, - és remélem, hogy ez pénzügyileg is tartható - ha minden évben legalább két külföldi rendező is megjelenne a Bárkában. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert leszámítva egy-két társulatot meg egy-két alkotót, akik Európában is tudnak mozogni a produkcióikkal, a magyar színházi élet kicsit zárt, én legalábbis így érzem. És a színházcsinálásnak vannak olyan izgalmas alkotói itt-ott Európában, akiket szerintem érdemes megcélozni - ez csak idő kérdése.

Az Edit Piaf-ról szóló darab is ilyen kezdeményezés.

Seress Zoltán: Igen, igen, az Edit Piaf éppen ilyen. Jorma Uotinen rendezi, akit én régóta ismerek, és egy nagyszerű fickónak tartom, és nagyon nagy dolog, hogy éppen ebben az időben ő el tud jönni. Egy nagyon különleges dolgot tud a színházról, amit én rettentően szeretek, csupa költészet, finomság. Nem zenés színdarab amit csinál a Piaf kapcsán, hanem egy egészen sajátos ízű mű, sok tánccal, magas színvonalon. Ez egy olyan fajta színházi stílus, amit én nagyon szeretnék, ha a Bárkában megjelenne, és úgy tűnik, hogy most már minden akadály elhárult ez elől. A másik dolog - nem tudom, hogy miért van ilyen erős kötődésem az oroszokhoz - de én nagyon szeretném a Színházunkba hozni az orosz színházat, hiszen a keletről jövő, másfajta gondolkodás egészen különböző dramaturgiát eredményez, mivel más a vizualitásuk.

Tehát várható lesz egy ilyen vonulat a Bárkában?

Seress Zoltán: Én ezt nagyon-nagyon szeretném, erre törekszem, és mindent megteszek, hogy ez megtörténjen. Most, ebben az évadban is tervben volt, de egyszerűen nem lehetett megvalósítani. De a 2009/2010-es évben szeretném, ha ez létrejönne, mert nagyon fontosnak tartom. Egyrészt a közönség felé ez egy izgalmas dolog, másfelől szerintem a társulatnak is hasznos lehet egy ilyen találkozás.

Itt kortárs darabokról beszélünk, vagy klasszikusokról?

Seress Zoltán: Ha a következő évadot nézem, akkor ez színtiszta kortárs. A Piafot bátran nevezhetjük kortársnak, a miliő miatt, ami létrejön benne, az ír színdarab, a Sade márkiról szóló színdarab, a Színművészetivel való együttműködés, és hát az utolsó bemutató, ami a Dogvill… Lehet, hogy túl nagy a kockázata ennek a dolognak, de én azt mondom, hogy enélkül nem mozdul a világ sehova. Mindig azt szoktam mondani, bár közhely, és már magam is unom ezt a hasonlatot, de a nagy klasszikusok, a görögök, Shakespeare, Moliére, ha csak ezt a három alapvetően az európai színháztörténet meghatározó színházi eseményt tekintem, ha innen bontom ki, ők a saját idejükben kortársak voltak, és például Shakespeare nagyon komoly üzleti alapon működtette a maga profi színházát. Szóval mi születne, ha ez nem működne? Nem nyúlhatunk állandóan vissza a klasszikusokhoz, miközben persze az értékteremtésben elengedhetetlenül szükségesek. Ami a világról alkotott gondolatainkat ide-oda tudja billenteni, vagy tud szembesíteni, az nem csak mindig a klasszikus, hanem valóban a kortárs irodalom, vagy bármi olyan, ami az itt és mostban történik. És ebben persze én is benne vagyok. Negyvenhat éves vagyok, az én színházi ízlésemet természetesen lehet befolyásolni, de ha átülök a másik oldalra, akkor egy negyvenhat éves nézőt azért nem egyszerű rászoktatni, kinyitni a szemét, fülét, lelkét arra, hogy a kortárs lehet jó. Egy húszévest egyszerűbb rávenni arra, hogy megnézzen egy generációs történetet. Én hiszek benne, hogy ebből születhet valami erő, és bízom abban, hogy olyat adhatunk a nézőknek, amitől kialakulhat egyfajta jól kezelt színházi ízlés.

Ezek szerint a Bárka épp fordítva akar működni, mint egy átlagos színház, ami a klasszikusok közé becsempész egy-egy kortárs darabot; itt inkább a kortárs művek között lesz olykor egy klasszikus.

Seress Zoltán: Igen, ha így próbáljuk ezt feltérképezni, akkor valóban mondhatom, hogy ez a szándék. Ennek pedig nagyon praktikus oka van: a mi Stúdiónk 90-110 embert tud befogadni. A Vívóteremben optimális esetben 180-220 néző fér el. Szerintem ez az a méret, amivel még lehet kockáztatni. Kicsit nagyobb férőhellyel, mondjuk 300-400-zal már meggondolandó lenne, ma Magyarországon. Aztán majd szembesülünk a valósággal, hogy mi lesz ennek az eredménye, de én úgy érzem, hogy egyfajta minimális bátorság nélkül egy színház nem tud a saját minőségével szembesülni. Kockázat nélkül rendkívül unalmas az egész, és nincs benne semmi életszerű. Nekem mindig ilyen nagyon ócska hasonlatok jutnak eszembe, de azzal próbálom megnyugtatni magam, hogy mikor Hillary fölment a Mount Everestre ezzel a sherpával, közel sem állt rendelkezésére annyi technika, de az az ember fogta és fölment 8 km magasra, és azt mondta, hogy vagy-vagy. Az ilyenek nélkül hová lennénk? Mindamellett megtartva az emberséget, vagy megtartva az alázatot, a másik tiszteletét, de ettől még van vállalkozás, és persze biztos megmosolyogtató, hogy én Hillary-vel példálózom, de lehetne más példákat is mondani természetesen, hiszen a színház kicsit más kockázatot vállal. Mi nem az élet és a halál kockázatát próbáljuk meg valahogy fölvázolni az embereknek, itt az életminőség és a gondolkodás, amiről szó van. És ebben legalább akkora kockázat van, mert ezt el lehet utasítani, míg az élet meg a halál kérdését nem lehet, mert más kezében vagyunk abban az ügyben. És az elutasításnak, ha gondolatról beszélek, akkor vannak kockázatai, de ezt érdemes bevállalni szerintem.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei