2009. november 16.Komor Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Iannis Xenakis - A táncolhatatlan zene építész-mérnöke

"A zenéről írni olyan, mint eltáncolni az építészetet" - hangzik Laurie Anderson sokat emlegetett, leírt és idézett találó gondolata. Meg kell hagyni, van benne igazság, eltáncolni az építészetet nem lehet. De eljátszani, mint zenét? Az első, aki erről eszembe jut, Iannis Xenakis zeneszerző. Ő bizony még erre is képes volt, sőt, ha már itt tartunk, megrajzolni is.

De ki is volt ő? Egyfajta modern Leonardo da Vinci, vagy ahogy Varga Bálint András találóan megfogalmazta, a "huszadik századi polihisztor" mintaképe. Noha maga a zeneszerző visszautasította ezt, mondván, a világ - nem úgy, mint da Vinci korában volt - túl bonyolult ahhoz, hogy bárki is teljes egészében kiismerje, és hipp-hopp, polihisztor legyen, világos, hogy művészete túlmutatott az "egyszerű zenekomponáláson". Úgy hitte, a zene nem más, mint az intelligencia kifejezése hangokon keresztül, művei pedig alighanem a legracionálisabban felépített, legmonumentálisabb alkotások az Új Zene korából: olyan bonyolult szerkezetű, sokszor brutális hangvételű darabok, amelyek szétfeszítve minden keretet zúdulnak bele a hallgatóság nyakába, és felidézik azt a végtelen komplexitást, amely körülvesz minket a Természet alakjában. Nem utolsó sorban pedig azt a komplexitást, amely a zeneszerző személyét jellemezte.

Xenakis 1922-ben született Romániában, 16 éves korában pedig az athéni Műszaki Egyetemen kezdte meg tanulmányait. A tanulásnak a Második Világháború vetett véget: az angol megszállást követően az ellenállás sorai közé került. Egy csata során angol gránát robbantotta fel az épületet, amit Xenakis két bajtársával védett. Halottnak hitték és ott hagyták, később az édesapja talált rá, aki rögtön a kórházba vitte. Ennek az összecsapásnak a nyomát viselte élete hátralévő részében az arcán, egy súlyos sebhely formájában, továbbá elveszítette a bal szemét is. Xenakist az ellenállásban való részvétele miatt halálra ítélték, de ekkor a kommunisták segítségével Párizsba menekült, ahol az ekkor már szakmai körökben nagyra tartott Oliver Messiaen francia zeneszerző figyelmét felkeltette az ifjú Xenakis ragyogó intellektusa és kreativitása: arra biztatta hát, hogy foglalkozzon a zenével, többek között pedig arra, hogy építse be zenéjébe az eddig tanult építészeti elgondolásokat és matematikai ismereteket.

Xenakisnak nem kellett kétszer mondani. A görög zeneszerző ezentúl formákban gondolkodott, meggyőződése volt, hogy a zeneszerzést kizárólagosan matematikai alapra kell helyezni: a valószínűségszámítást, a játékelméletet alkalmazva komponált, amit az egyébként matematikát szerető, és munkáiba beépítő Ligeti György is helytelenített, mondván, hogy kizárólagosan matematikai alapra nem lehet helyezni az alkotás folyamatát.

Miért ne lehetne? - tette fel a kérdést Xenakis. Sőt, egyenesen azt kérdezte: Lehetne ezt másképp is? Xenakis örök kívül álló volt: az akkori "Új Zene-i" központ, "a Darmstadti iskola" sohasem fogadta őt sorai közé. Stockhausen személyesen mindent elkövetett, hogy távol tartsa Xenakist maguktól, aki erős kritikával illette akkoriban a szerializmust. Xenakis-t azonban nem érdekelte: meggyőződése volt, hogy olyan grandiózus alapokra képes emelni a zenét és a művészetet, olyan még soha nem látott és hallott alkotásokat képes létrehozni, amilyet Darmstadt-ban még csak elképzelni sem tudtak Stockhausen-ék.

Iannis Xenakis a tudomány embere volt, zenei elképzelései mellett számtalan terv fogalmazódott meg fejében. Így például pókhálószerű fényfátylat szeretett volna a Föld köré borítani, vagy a felhőket és a bolygókat felhasználni visszatükröződő felületként, hogy létrehozzon egy gigantikus, kozmikus és persze tudományos műalkotást, amely majd elkápráztat mindenkit. Kidolgozta például a módját, hogy hogyan lehetne mesterséges északi fényt létrehozni a Föld bármely szélességi fokán. (A természettudósok kivitelezhetőnek találták Xenakis elgondolását, miszerint a magas légkörbe bocsátott sugárzás létrehozná az említett jelenséget, ám egyben veszélyesnek is találták, mondván, hogy ezzel nem szabad kísérletezni, mivel több, mint valószínű, hogy kárt okozna az Ózonban.)

"Az is eszembe jutott, hogy napnyugta után vagy napfelkelte előtt a lézerhez hasonló koncentrált fénynyalábokkal meg lehetne világítani az újhold vagy a fogyó hold árnyékos oldalát. A Holdra helyezett visszatükröző felületek segítségével vizuális kapcsolatot lehetne teremteni a két égitest között." - mondta. Xenakis ötletei a technikai fejlettséget figyelembe véve ugyan kivitelezhetőek voltak, ám mindet visszautasították a jelentős költségráfordítás miatt. Felkérték például, hogy találjon ki valamit a Centre Pompidou felavatására, a zeneszerző pedig azt a javaslatot tette, hogy kössék össze Párizs kiemelkedő pontjait fénnyel, például lézerfénynyalábbal, és felhasználva a légvédelmi riadók hangszóróit hozzanak létre egy addig példátlan mértékű audiovizuális előadást. "A rajtuk keresztül sugárzott zenét össze lehetett volna kötni a fényeffektusokkal" - magyarázta elképzelését Xenakis, ám az említett audiovizuális előadás tervét visszautasították, mondván, hogy túl sok nehézséggel járna. Ugyanezért nem valósult meg az '50-es években tett javaslata sem egy hangszórókból kikövezett tér megépítésére. Olyan téglákat tervezett, amelyek egyben hangszórók is voltak, így a teremben, amely ezekből a téglákból épült volna, a hang minden irányból érkezett volna a hallgatóhoz, "a padlóból, a mennyezetből, előlről, hátulról - mindenhonnan."

Xenakis törekvései tehát megvalósítatlanok maradtak, ám, ahogy Varga Bálint András fogalmazott, "kiélhette magát szerényebb keretek között" a Polytope és Diatope névvel jelzett audiovizuális előadásokkal, melyekhez ő maga komponált zenét és a látványt. Ahogy a zeneszerző nyilatkozott az előadás-sorozatról: "Kísérlet a hang és a fény újszerű, érdekes alkalmazására."

Az 1967-es Polytope-ot a világkiállítás keretein belül mutatták be, és a francia pavilonban került megrendezésre. Az előadáshoz Xenakis ezerkétszáz fényforrást használt fel, melyek acélkábelekre erősítve alkottak áttetsző szobrokat. Minden egyes lámpát önállóan lehetett vezérelni. "Volt egy fényforrás-felhőm a térben, amelyre ugyanazokat az eljárásokat tudtam alkalmazni, mint a hangfelhőkre" - emlékezett vissza Xenakis.

Noha multimédiás performance létezett már előtte is, addig a fények és vetítések inkább magát a zenét kívánták hangsúlyozni, míg Xenakisnál a zene és látvány közötti kapcsolat nem egymás között jön létre, hanem rajtuk túl, vagy mögöttük. Az előadás a zenével és a fényjátékkal együtt teljes, egész műalkotás, melyet lehetetlen átélni újra csupán a zene meghallgatásával.

Egy később megrendezett Polytope előadásban ugyanezt a villanó fényekhez hasonló hatást Xenakis film segítségével érte el. Az eredeti Polytope 6 perces volt, a lámpák másodpercenként huszonötször villantak, azaz percenként ezerötszázszor, a teljes hat perc alatt pedig kilencezerszer - ahhoz, hogy ugyanezt a hatást filmmel el tudja érni, ugyanennyi képkockára volt szüksége. "(...) A filmkockák huszonöt másodpercenként váltották egymást. Az egyes fekete fekete filmkockákban fehér folt volt, amelyen keresztüljutva a fénysugár egy speciális fotoelektromos cellát működtetett. Összesen ezerkétszáz ilyen cellám volt." - mesélte Xenakis. A filmkockák elkészítésével megbízott fotográfus ugyan majdnem idegösszeroppanást kapott elmondása szerint, a mű végül időre elkészült, és Xenakisnak sikerült megismételnie a hatást.

Mikor Xenakis interjút adott Varga Bálint Andrásnak, már a következő, mexikói Polytope előadás előkészületein dolgozott, s mint mondta, ebben sokkal kevesebb műszaki megoldás lesz: "Sok ezer mexikói gyerek fog szerepelni benne: már most tanulják a különböző alakzatok képzését a stadionokban."
Bevallása szerint a célja nem kevesebb volt ezen előadás-sorozattal, mint hogy alacsonyabb szinten ismételje meg mindazt, amit a Természet hatalmas keretek között visz végbe. Valamennyi előadásának zenéjét elektronikus stúdióban készítette, és noha elsősorban magához az előadáshoz íródtak, később önálló szerzeményként is megjelentek lemezen. Diatope című előadásának hanganyaga például véleményem szerint a legkiválóbb Xenakis zenei kompozíció, névszerint a La Légende d'Eer. A majd egy órás elektroakusztikus zene, vagy ahogy Xenakis nevezni szerette, szalagzene, maga is olyan, mint egy monumentális építészeti remekmű. A zene lassan építi fel magát, kezdete hosszú és halk színuszhangokokból áll, melyek az egész hangzóanyag alapkövei, majd lassan bontakoznak ki belőlük az ismert szerzői hangzások: brutális, leginkább darázs zúgásra emlékeztető kellemetlen elektronikus zajok, üveg koccanást idéző tiszta hangok és kompjuter csipogások tűnnek elő, veszik át az irányítást, majd folynak egymásba, hogy végül eltűnjenek ismét a kezdeti színusz-folyamban.

Xenakis a kompjuteres zene egyik említésre méltó úttörője is volt: ő volt az első, aki a hagyományoktól, és a kortárs törekvésektől elszakadva abszolút zenét komponált számítógép segítségével. Kezdeti törekvéseit ezért az IBM finanszírozta. Ám elektronikus zenei elképzelései hamarosan olyan technikai felszereltséget igényeltek, amivel a legtöbb akkori stúdió nem tudott szolgálni. Stockhausen figyelemre se méltatta Xenakist, és sohasem hívta el a Köln-i elektronikus stúdióba. Kezdetben Pierre Schaeffer, a konkrét zene megalkotójának stúdiójában dolgozott, ám Schaeffer csöppet sem volt elragadtatva Xenakis zenéjétől. A véleménykülönbségek végül szakításhoz vezettek, így Xenakisnak stúdiót kellett találnia. De mivel nem talált megfelelőt, ezért úgy döntött, hogy létre hoz egy sajátot.

Így alapította meg 1966-ban az EMAMu (Equipe de Mathématique et Automatique Musicales) intézetet. A célja egy olyan berendezés megtervezése volt, amely nem csupán hangszintézisre alkalmas, hanem számítógép segítségével, matematikai alapon, zenét is tud létrehozni. Vagyis egy korábbi Xenakis-i gondolat megvalósításán dolgozott: a tudományos gondolkodás és a matematika közvetlen átültetésén zenébe.

A szerény kulturális alapból működő intézet végül óriási hírnevet szerzett magának a csak UPIC néven emlegetett berendezéssel, amely voltaképp egy elektromágneses asztal, amire egy ugyancsak elektromágneses golyóstollra emlékeztető ceruzával rajzoltak. "Ez lehetővé teszi, hogy minden programozás és kottaírás mellőzésével, közvetlen kapcsolatot teremtsünk a zenével." - magyarázta Xenakis. "Az asztalra rajzolt ábrát ugyanis egy kompjuter azonnal kiszámolja, és az eredmény rövid időn belül hallható."

Az asztal tulajdonképp nem saját találmány, már előtte is létezett, nagy cégek használták autók és épületek tervezéséhez, Xenakis volt azonban az, aki továbbfejlesztette az asztalt, és zenei célokra kezdte használni. A számítógép szinte pillanatok alatt képes volt elemezni egy rajzot, értelmezni a rajzot alkotó vonalakat: a vertikális vonalak a hangmagasságot, a horizontális vonalak az időt mutatták.

Az asztal a zeneszerzés folyamatának megkönnyítése mellett egyfajta játék is volt, hisz a kezeléséhez semmiféle zenei tudás nem volt szükséges, bármilyen rajzot, akár Leonardo-t, vagy épp gyermekrajzot is képes volt értelmezni, és azonnal bemutatni annak zenei megfelelőjét. Az asztalt zeneszerzés mellett pedagógiai célokra is felhasználták. "Hét-nyolcéves iskolás gyerekek járnak rendszeresen a CEMAMu-ba, tanáraik kíséretében. Halakat, fákat rajzolnak - és meghallgatják az eredményt. A rajz esztétikai szépsége azonban természetesen nem jelenti azt, hogy zenei képe is érdekes vagy vonzó." - mondta Xenakis.

A zeneszerző ezzel tulajdonképpen egy teljesen új zeneszerzési technikát fejlesztett ki, újraértelmezte a zeneszerző és a zene kapcsolatát. Az asztal működési elvén alapuló számítógépes szoftverek igen népszerűek, az internetről letölthetőek.

Xenakis páratlan egyéniség volt a huszadik századi zenetörténetben. Ahogy Varga Bálint András írja: "Rendkívüli embert ismertem meg benne - egy sokat szenvedett, tiszta, igaz embert, aki nem habozott kockáztatni az életét a meggyőződéséért, és aki haláláig viseli ennek a harcnak külső és belső sebeit. (...) Egyszer talán őt tekintik majd a századvég szellemi szimbólumának: egész lényével a jövő felé fordul, az újat keresi - óhajtja - akarja."

És noha Xenakis komplex matematikai elméleteit csak kevesen értik, zenéje időtlen, és jelentésteli azok számára is, akik pusztán a zenei élményre kíváncsiak. A hagyományos értelemben egy Xenakis-zene ugyan nem szép és távol áll tőle a líraiság, legtöbbször félelmetes, brutális, agresszív, de megfogalmazódik benne az emberi létezés egyik alapvető vágya, és célja.

"A komponálás, a cselekvés nem más, mint harc létezésért. Hogy legyek. Azonban ha a múltat utánzom, nem csinálok semmit, tehát nem vagyok. Más szóval csak akkor vagyok biztos abban, hogy létezem, ha valami mást csinálok." - fejtette ki Xenakis. És ő létezett, kvázi a halála napjáig küzdött. Hogy mást ne mondjak, szobájában egy kötél csüngött alá a mennyezetről. Amikor kérdezték róla az idős zeneszerzőt, ugyan minek ez a kötél, rendre azt válaszolta, hogy egész életében képtelen volt felmászni egy kötélre, ezért a plafonhoz rögzített egyet, hogy minden nap megpróbálhassa újra.

És persze, hogy minden nap emlékeztesse őt: van még akadály, amit le kell küzdenie. 78 évesen hunyt el.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2020 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei