Ligeti György zeneszerző - A klikkeken kívüli kozmopolita 2. rész
Kritikusok szerint Bartók után a legfontosabb magyar zeneszerző, nevét mégis ritkán hallani csak... idehaza. Számtalan rangos külföldi elismerés után megkapta ugyan a Kossuth díjat, a magyar koncerttermek jórészt nem nőttek még fel a zenéjéhez. Írt már muzsikát száz metronómra, sőt, kocsidudákra is, mégsem volt elég modern a modern zenei körök számára.
Herbert Eimert, az elektronikus zene legelső úttörője, és a WDR rádió Új Zene részlegének vezetője pusztán egy levélváltás után bizalmat előlegezett Ligetinek, aki négy hónapra szóló ösztöndíjat kapott a kölni elektronikus stúdióba. Ekkor születtek meg első elektronikus darabjai, köztük az Artikulation című kompozíció, mely rögtön ismertté tette Ligeti nevét a szakmai körökben. Az Artikulation az emberi artikulációt "utánozza", vagy ahogy Liget is mondta, "a címe azt sugallja, hogy a zenét nyelvnek tekintem". Ligeti azonban hamar kiábrándul az elektronikus zenéből, és ismét a hangszeres zene kerül figyelmének középpontjába. Ami a hazatérést illeti, csak 1970-ben utazott vissza Magyarországra, de ekkor is csak látogatóba. "Disszidensnek számítottam" - magyarázta. Az új zene voltaképp ismeretlen, korábban tiltott dolog volt hazánkban, ezért nem is tudott volna idehaza kibontakozni.
1967-ben végül megkapta az osztrák állampolgárságot. 1973-ban pedig egy professzori állást a hamburgi Állami Zeneművészeti és Képzőművészeti Főiskolán.
Ligeti György zenéjének elemzését alighanem a "mélyhűtött expresszionizmus" fogalmának tisztázásával kell kezdenünk. Ligetit saját elmondása szerint nem kedvelték túlzottan a zenei kritikusok, mert nehezen tudták egyik vagy másik cédulát a zeneszerzőre ragasztani, egyszerűen kiismerhetetlen volt. Zenéjét túl modernnek tartották a hagyományos zenei körökben, azonban túl hagyományosnak a modern zenei körökben. Ligeti György szavaival: "Nem szeretik, hogy valaki állítólag modern komponista, és valamilyen módon mégis kötődik a hagyományhoz. Hogy mondjam? Vannak a hivatalos zeneszerzők, akik csak szmokingban jelennek meg, és vannak a bohém zeneszerzők, akik csak farmerban járnak. Én pedig nem járok sem farmerban, sem szmokingban."Zenei fejlődése változatos hatásokat, elgondolásokat és technikai megoldásokat vonultatott fel, így annak, aki egészében akarja összegezni zenei életművét, egyáltalán nincs könnyű dolga. Véleményem szerint azonban a "mélyhűtött expresszionizmus" egy olyan sarokpont, ami nagyjából megfelel arra, hogy az elemző kéz utána ragadjon.
A modern komponistáktól távol állt a romantika és a szentimentalizmus. Ahogy Ligeti kifejtette, "Mintaképeink valahol Mozart és Bartók közt mozogtak. Úgy véltük: van a barokk, aztán a klasszikus zene egészen Mozartig, aztán jön a gyanús korszak, majd megint egy tartásos kor, Bartókkal és Stravinskyval." Ez a szentimentalizmustól való már-már viszolygás az, ami miatt Ligeti zenéjében az expresszionizmus hideg, és távolságtartó. Az expresszionizmus lényege a szubjektivitás, és az érzelem, ami a romantika hatása. Ligeti azonban a hagyományos expresszionizmust sem kedvelte túlzottan, elmondása szerint: "(...) a nagy és kifejező gesztusokat valahogy a távolban akarom csak látni." Ez a távolságtartás, az egyébként szubjektív érzésektől való szándékos elidegenedés a kulcsa a fogalomnak. Olyan, mintha üvegbúra alatt vizsgálnánk a gesztusokat, és érzelmeket, mint kiállított múzeumi tárgyat.Ez persze nem azt jelenti, hogy érzelem nélküli a zene, darabjaiban egytől egyig a saját élményeit, a saját félelmeit fogalmazza meg a szerző, csupán egy ügyes trükkel a szenvedélyt, a pátoszt küszöböli ki, ha másképp nem, úgy, hogy elveszi annak a hitelét. Ez voltaképp azt jelenti, hogy minden mű hordozza nem csupán a már említett élményeket és félelmeket, de egyben azok feloldását is. Szívesen alkalmazta például a túlfokozást: szántszándékkal túlpatetizált a zenéjében. "Ha egy patetikus mozdulat annyira patetikus, akkor már nem is tartod patetikusnak." - mondta erről. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy paródiává válik, bár fontos megjegyezni, hogy több művében, így híres Le Grand Macabre című operájában is, a félelmet humor oldja fel. "Ha definiálni akarnám a fogalmat, azt mondhatnám, hogy ez a fajta expresszionizmus túlhajtottságánál fogva már nem expresszió, hanem saját magának a szobra."
A szoborszerűség és a távolságtartás 1967-ben komponált Lontano (magyarul: távol, messze) darabjában figyelhető meg leginkább. A nagyzenekarra írt darab egyike az általa komponált úgynevezett "álló zenéknek" (erről később), mely azt az érzetet kelti a hallgatóban, mintha lebegne, és a távolból figyelné csak a történéseket. A hozzá elszűrődő hangok, hangfoszlányok részei csupán valami nagynak, és erősnek, ami így távolról figyelve csupán derengés, önmagára való utalás. Az érzelmek hideggé, és lenyomatszerűvé válnak a távolság miatt, s így feloldódik az expresszió.
Folytatása következik!
Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg: