2010. január 3.Komor Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Ligeti György zeneszerző - A klikkeken kívüli kozmopolita 3. rész

Kritikusok szerint Bartók után a legfontosabb magyar zeneszerző, nevét mégis ritkán hallani csak... idehaza. Számtalan rangos külföldi elismerés után megkapta ugyan a Kossuth díjat, a magyar koncerttermek jórészt nem nőttek még fel a zenéjéhez. Írt már muzsikát száz metronómra, sőt, kocsidudákra is, mégsem volt elég modern a modern zenei körök számára.

A cikk első és második része itt olvasható.

Ligeti György fejében már magyarországi tartózkodása alatt megfogalmazódott az álló zene gondolata. Az elképzelés egy olyan zene megírása volt, amelyben látszólag nincsenek szólamok. Valójában persze vannak, de ezek olyan sűrű hálót alkotnak, hogy az emberi fül számára szétválaszthatatlan, bonyolult zenei massza vehető csak ki. Az álló zene lényege, hogy nincs benne dallam, nincs ritmus, és nincs harmónia sem, csupán egyfajta halmazállapot, kaleidoszóp-minta, amely lassanként változik. Az álló zene-készítés elektronikus stúdióban egyszerű, az ilyen álló zenék, amiből később az úgynevezett "ambient" zenék létrejöttek, voltaképp monoton, egymásba úszó hosszú zúgások.

Ám teljesen más a helyzet Ligeti álló zenéjénél. Ő ezeket a zenéket - noha első hallgatásra akár elektronikus zenének is tűnhetnek - hagyományos zenekarra írta, s voltaképp olyan bonyolult szerkezetűek, hogy egyetlen különálló hang sem emelhető ki a masszából. Az álló zene Ligeti találmány, és saját elmondása szerint egyfajta válaszreakció, szakítás volt ez a szeriális, sorelvű zenével. A hangokat szünettel elválasztó zene ellentéte a teljesen egybemosott kontinuitás.

Az első ilyen Ligeti féle álló zene az 1961-ben nagyzenekarra írt Atmosphéres volt. A darab "fonott" szerkezetével, monotonságával az egyhelyben állás érzetét kelti a hallgatóban.

Bemutatásakor "hangszínzene"-ként tüntették fel a programfüzetben, s igazán híressé akkor vált, amikor Stanley Kubrick filmrendező 2001 Űrodüsszeia című filmjében a zeneszerző megkérdezése nélkül felhasználta a darabot egy hosszú jelenetsorhoz, amiben egy űrhajó behatol egy bolygó atmoszférájába. A képsorok remekül illeszkedtek ehhez a zenéhez, melynek témája, az atmoszférák színe, sűrűsége, stb. változása eleve kozmikus irányba terelte a hallgatók gondolatait.

Ligetit egyébként mindig is foglalkoztatták ezek a kozmikus témák, a felhők (Clocks and Clouds - 1972-73), vagy a bolygók, és az űr (Le Grand Macabre). Ez persze tökéletesen beleillik a "mélyhűtött expresszionizmus" gondolatvilágába: Távolról figyelni valami grandiózus jelenséget, aminek nagysága csak képzeletben világos előttünk, valójában pedig kicsinek látjuk azt.

Ligetit, elmondása szerint, mindig is izgatták a rosszul működő gépek, a technikai külvilág és "az automatizálás, amely bürökráciát szül, és amely kiszolgáltatja az embert különböző bürökráciáknak".

Gyermekkorában, körülbelül öt éves korában, egy Krúdy kötet került a kezébe, s már akkor megragadta fantáziáját egy novella, amely egy özvegyről szólt (véletlenül Ligetinének hívják), aki egy ketyegő órákkal teli házban élt magányosan. "Tulajdonképp pontosan innen, ebből az ötéves koromban titkon vagy tévedésből olvasott Krudy-novellából származik zeném meccanico-típusa. Később különböző más, mindennapi tapasztalatok jöttek hozzá: gombok, amelyeket megnyomunk és amelyek vagy működtetnek egy gépet, vagy nem (...)".

A Meccanico mozgástípus Ligeti zenéjében könnyen kifejthető: gépszerűséget jelent, zenét, mely mind előadásában, mind hangzásában mechanikus és precíz. Noha az első igazán ilyen mozgástípusra épülő zenedarabját csak a hatvanas években írta meg, elmondása szerint már gimnazista korában komponált néhány ilyen gépszerű zongoradarabot. Lényegük az volt, hogy az előadó úgy játszott a hangszeren, mintha maga is masina lenne, a kéz gépszerűen ütögette a zongora billentyűit. Világos, hogy ez a fajta "gépzene" a maga monoton érzelemnélküliségével szintén a romantikával és a szentimentalizmussal való szembefordulás.

Noha nyomokban sok korábbi zenedarabjában fellelhető ez a mechanikus zenei gondolat, leghíresebb ilyen darabja az 1968-ban komponált Continuum című csemballó-kompozíció. A darabbal Ligeti a korábbi Atmosphéres szerű álló zenét gondolja tovább, úgy viszi tovább a hangszín-koncepciót, hogy szakít az elmosott kontinuitással, és gépszerű, szakaszos kontinuitást hoz létre. A muzsika maga folyamatos, ami ugyebár az álló zene lényegét adja, ám - ahogy a zeneszerző rámutat - "fel van szeletelve sok-sok kicsi szalámiszeletre", s noha a leütött hangok külön hangként is hallhatóak, folyamatos leütésük gépszerű álló zenét alkot.

A Meccanico mozgástípus betetőzése már 1962-ben megtörtént Ligetinél, amikor is megírta Poéme Symphonique című "Zenei ceremóniáját" száz darab metronómra. A mű voltaképp egy zenei vicc, intellektuális fricska, a gépszerű muzsika abszolút betetőzése, hisz itt voltaképp az alkotói szándék szerint beállított gépek hozzák létre magát a zenét. A száz metronóm kattogása tömbzenét alkot, melyből ugyan kihallhatók az egyes kattanások, ha alaposan fülel az ember, ám mégis egyfajta álló zene jön létre, ami egész tömbként jelenik meg "szemünk" előtt.

Ligeti végül a 70-es években, 1972-73-ig írt, állítása szerint legegyszerűbb darabjában a Clocks and Clouds (Órák és Felhők) című női karra és zenekarra írt darabjában kapcsolta össze az Atmosphéres szerű álló zenét a Poéme Symphonique meccanico mozgástípusával. A darab egységet teremt a két zenetípus között, s természetes lendülettel folyik át egyikből a másikba, összegezve a két szerzői stílusjegyet.

A 2006-ban elhunyt, 83 évet élt zeneszerzőt Nemzetünk nevében Hiller István, oktatásügyi és kulturális miniszter méltatta a ravatalozóban. Hangsúlyozta, hogy az élet úgy hozta, hogy Ligetinek el kellett hagynia az országot, ahol élete legkeményebb megpróbáltatásait kellett átélnie. Ám az is világos, hogy ez voltaképp lendületet adott neki ahhoz, hogy zenei művészete kiteljesedjen, mert ahogy Várnai is rámutatott, a zeneszerző alkotásaiban az üzenet valahol mindig korunk látlelete. Ligeti erről így fogalmazott: "Hát az, hogy fütyörészve menjek végig egy éppen leszakadó pallón, ez nem az én esetem." Egy művész egyéniségét, alkotói attitűdjét nagyban befolyásolja az, amit megélt.

Különbözött ő Stockhausentől, aki Ligeti szavaival élve "a világ legnagyobb zeneszerzőjének tartotta magát", s nem lehetet őt sem csoportokhoz, sem divatvonulatokhoz kapcsolni, mert mindenhonnan kiugrott kicsit. Történt ez azért, mert Ligeti hamar beleunt ezekbe, sokszor még a saját lázadásába is, és a saját maga által felállított zenei elképzeléseket ugyanúgy képes volt elvetni, mint azokat a dogmákat, amelyekbe zeneszerző társai körmük szakadtáig kapaszkodtak. S mégis képes volt sokszor vissza-visszatérni a hagyományokhoz, s a hagyományos elgondolások alapján alkotni valami újat.

Hiller István búcsúbeszédéből idézve: "Egyszer {Ligeti} azt nyilatkozta, számára »a zene olyan, mint egy űrből jövő valami, amely mindig létezett és létezni fog, és amelyből mi csak egy kis töredéket hallhatunk«. Aki Ligetit hallgat, valóban megérez valamit a hangzás végtelenségéből. És megérti azt is, miért kutatott ez az eredeti tehetség mindig valami új után, miért kísérletezett folyton, miért akart makacsul eljutni a zene univerzumának egyre távolabbi szegleteibe."

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2019 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei