Október végi
csillagfény
1919. október vége
Írország, Belfast
Lement a nap. Belfastra ráülepedett az éjszaka. Mindig meg lehet érezni a levegőben, ha valami készülődik. Már jó ideje magában hordozta ezt az érzést a város levegője, mint amikor az ember már délután megérzi az éjjeli vihar elektromosságát.
Az utcák kiürültek, az ablaktáblák bezárultak, nem szűrődött ki rajtuk fény. A városra a néma hallgatás súlya nehezedett, de ez a csönd a félelem ordítása volt.
A vihar készülődésére bizonyítékul felmorajlott az ég. Felhők gyülekeztek, hogy eltakarják a sápatagon előderengő holdat. A vészterhes sötétség ólomajtaján néha átszűrődött egy-egy autó zörgése, vagy eliramló léptek kopogása. Ám az éj ezeket is eltompította mérhetetlen súlyával.
A város haldoklott. Ezt senki nem vette észre, de ha bárki is megtorpant volna egy percre valamelyik utcasarkon, halhatta volna halálhörgését. A legyőzött vad rémületével ismerte fel, hogy közel a vég. És mint a sarokba szorított állat, ha ijedt, Belfast is rettentő erő birtokában volt. Szinte érezni lehetett, hogy előbb-utóbb kirobban, és ha eszelős támadásba lendül, akkor már nincs, ami megállítsa.
Félelmetes volt. Nincs is félelmetesebb fenyegetés az ég morajlásánál. A házakban bent rekedt a szusz, egyetlen óriási várakozássá nőtt a fák lombjainak suttogása. A gomolyfelhők összegyűltek, hogy esőtáncot lejtsenek a közeledő Halálnak. Az utcákon fenyegetőn lobogtak a lámpák fényében az árnyak.
És hogy mire várt mindenki? Senki sem tudta. Csak suttogni mertek még a sejtéseikről is. Minden kopogó cipőre, vagy távoli ajtónyitódásra összerezzentek. Egyre többször hangzott el az emberek szájából, hogy: „Csak várnunk kell.”
A magára hagyott anya egy vékony szál gyertya fölött remegve kulcsolta össze a kezét, és várt.
A beesett szemű nagyapa maga köré hívta éhes unokáit, és lehunyt szemmel várt.
A kocsmában a holtfáradt munkás lehajtotta jóleső whiskeyjét, és várt.
A pap bezárkózott apró sekrestyéjébe, szomorúan ránézett a sarokba menekülő egérre, és felsóhajtott… De bennakadt a lélegzete. Morajlás rázkódott végig a városon. Ez már nem a mennyből jött. Hanem a földi pokolból. Ahogy felismerte a lövések nem is olyan távoli zaját, megremegett.
A kocsmában ülő munkás megfeszült figyelemmel rakta le a poharát a pultra, a néma csönd beálltával tisztán hallotta még az emberek kiabálását is a géppuska zaja mellett.
A nagyapa összeszorította lehunyt szemét, unokáit közelebb húzta.
A magára maradt anya szeméből könny csordult ki, sercegve hullott a gyertya lángjára minden lövéskor.
Elkezdődött. Már csak néhány imádkozással eltöltött óra, és vége. Mindenki arra várt, hogy megtudja, győztek-e a belfasti fiúk. Minden egyes összecsapás alkalmával idegölő órákat töltött el a város néma várakozással.
Tudták, ez még nem a felkelés ideje, az egyszerű ember dolga itt az imádkozás. Ima elmondása az ír fiúkért, akik fegyvert ragadnak, kockáztatják az életüket, és dacolnak.
Van-e értelme? Nem gondolnak vele, csak sérti őket az igazságtalanság, ezért vágnak vissza. Daccal.
A város süket és néma. Mégis sok csukott ablaktábla mögött suttogtak nagy dolgokról. A várostól nem is olyan messze állt egy fegyverraktár. Nem volt benne sok fegyver, ezért nem is őrizték annyira, de azért fontos lehetett. Arról beszéltek az emberek, hogy a fiúk ezt a külvárosi fegyverraktárt ostromolják. Sok múlt ezen. Ha az IRA fegyverhez jut, annyit jelent, lesz jelentősége. Ha a Dáil Éireann mögött felfegyverzett hadsereg lesz, annyit jelent, oda fognak figyelni rájuk.
Újabb zavaros morajlás vágtatott végig a városon. A háztömbök felszisszentek, az utcakövek sírva visszhangozták a menekülő lépteket.
Az anya szorosabbra kulcsolta a kezét, a nagyapa szorosabban hunyta be a szemét, a munkás még jobban szorította a poharat, a pap pedig még serényebben imádkozott, miközben fel-alá járkált a sekrestyében.
Minden szívbe kétség kúszott, ami lassan kétségbeeséssé őrlődött lelkükben. A tudatlanság néha rettentő kínokat szül, és ez a találgatás volt a legszörnyűbb állapot. Ki menekült az előbb az utcán, és ki volt az üldöző? Nem hallatszott lövés, de tovább jut-e a következő utcasaroknál? És azután? Mellettük áll-e az Isten, hogy védelmezze őket minden veszedelemtől? Vagy kárhozat vár mindenkire, aki fellázad keserű sorsa ellen?
Ólomsúlyú kérdések nehezedtek a levegőre. És hamarosan válasz érkezett, amelybe beleremegett a környék. Lövések dörrentek, egyre csak belesüvítve a levegőbe, fájdalmasan.
Egy perccel előbb Ian verejtékben úszva lapult a falnak. Haja az arcához tapadt, szája kiszáradt, mellkasa zihált. Pupillája kitágult, teste reszketett. Kezét a nyakához szorította, megpróbált halkabban lélegezni. Az utóbbi néhány perc a halálnál is rosszabb volt. Menekült a sötét elől, és nem tudta, mögötte mi van, miféle szörnyek üldözik őt.
Hallgatózott, nem hallott semmi neszt. A saját léptei visszhangoztak csak a fülében. Fejét a falnak támasztotta, próbálta kipihenni az izgalmakat. Nem tudott visszagondolni az elmúlt órára, feje teljesen tudattalan volt, csak ösztönösen cselekedett.
Még sosem volt ehhez hasonló helyzetben, nem szokott még hozzá az izgalmakhoz eléggé, hogy tiszta fejjel meg tudja fontolni a cselekedeteit. Az ösztönei irányították ebbe az elhagyott utcába is, mert állati érzéktől vezetve tudta, mit kell tennie.
Rohanó léptek erősödő zajára kapta fel a fejét. Keze a nyakáról lejjebb csúszott, és fürge mozdulattal elővette a pisztolyát. Szeme átvágott a sötéten, és megcélozta a gyorsan közeledő sötét alakokat. Esze villámgyorsan felfogta a dolgokat, felismerte az üldözöttben Martint, az üldözőkön pedig látta a hatóság jelvényét. Óvatosan, mint egy vadászó macska, becélzott a fegyverével, és hidegvérrel, mint egy héja, lecsapott az áldozataira gondolkodás nélkül.
Több lövés hallatszott egymás után, majd minden elcsendesült ismét.
Talán túlságosan is nagy volt a csend.
Talán túlságosan is gyorsan állt be.
Martin lihegve állt a három halott felett. Úgy érezte magát, mintha az Isten mentette volna meg egy csoda által. Hitetlenül nézett maga elé. Amit érzett, majd szétszakította belülről. Amit érzett, a hirtelen megmenekülés érzése volt.
Fel sem fogta, Ian hogyan is került mellé, de tény, hogy a fiú felkarolta, és elballagott vele az éjszakai utcák védelmező sötétjébe.
Ian még sosem ölt embert. De még soha nem is mentett meg senkit. Most egyszerre megtette mindkettőt, és még csak meg sem tudta érteni. Egyszerűen csak ült kinyújtott lábbal az egyik padkán Martinnal, és nem tudatosult benne, mit tett.
Egyelőre még nem lehetett az elmúlttal foglalkozni, az elkövetkezendő sürgette őket. Tudták, hogy még mindig veszélyben vannak, sőt talán még jobban, hisz három újabb ember halott. De képtelenek voltak továbbmenni pihenés nélkül. Az egész éjjeli izgalmak után a lábuk megrogyott alattuk, testük-lelkük kimerült.
Nem szóltak egymáshoz, szoborként meredtek maguk elé, mintha képtelenek lennének kizökkenni ebből az állapotból. Ian elbágyadt, és Martinnak csak erőfeszítések árán sikerült rábírnia, hogy továbbmenjenek, és hosszas kerülőutakon hazainduljanak.
Minden ház és minden ablak vakon bámulta az előttük elhaladó két alakot, és óriás kérdőjelekként magaslottak az utca fölé. Ian visszanézett rájuk, fáradt tekintetéből szelíd szomorúság áramlott. Rápillantott Martinra, és elkomorult.
– Martin, te vérzel – suttogta, és rámutatott Martin bal lábára, amelyből egyre sűrűbb cseppekben folyt a vér.
Ian megvizsgálta barátja sebét. Lövés érte a lábszárán, és a golyó eléggé szétroncsolta azt. Martin szinte csodálkozással a szemében nézte a sebet.
– Nem is gondoltam volna. Észre sem vettem, hogy meglőttek – felelte, miközben Ian átvette a vállán a kezét, és odavitte az egyik ház lépcsőjére.
– Be kell kötöznünk – súgta. – Nem jöhetsz végig így az utcán, szó szerint húzod magad után a csíkot.
Legombolta magáról az inget, és széttépte, amilyen halkan csak tudta. Közben folyton az utca két végét pásztázta a tekintete, most ő volt éber, és Martin az elcsigázott.
Ha az ember szembesül azzal, milyen súlyos is a sebesülése vagy a betegsége, rögtön rosszabbul érzi magát. Míg nem tudatosul benne, addig könnyebben viseli. Ezzel Martin is így volt. Látta, hogyan csorog el a vére, és máris érezte a veszteséget. Mire Ian bekötözte a sebét, felállni is alig volt ereje. Szédült, de hősiesen megpróbálta leplezni mindaddig, míg egyszer el nem vesztette az egyensúlyát, és kénytelen volt Ianre támaszkodni.
Onnantól így mentek: egyik a másikat vállára támasztva, oldalát átfogva próbál haladni, míg a másiknak már a feje is le-lekókad.
Ian nehéz helyzetben volt. Nem tudta, hogy ha most szembetalálkozna egy angol rendőrosztaggal, mit tenne. Nem tudna hirtelen Martintól mozdulni, és még tölténye sem volt.
Mint a falra festett ördög, úgy jelent meg az utca végén két, határozottan menetelő rendőr, akik géppisztollyal a kezükben fésülték át az utcákat. Ianben megfagyott a vér, egy pillanatra ledermedt, de ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Mintha ólomból lettek volna a lábai, oly nehezen tudta magát fedezékbe vonszolni Martinnal együtt egy pincébe vezető lépcsőre.
Martin szinte már magáról sem tudott. Ian ütőere a halántékában dobogott. Mást nem tehetett, átkutatta Martint, hátha talál nála fegyvert. Remegő kezekkel tapogatott ki egy colt pisztolyt, és nézte meg, van-e még benne golyó. Közben imádkozott. Hallotta, hogy a rendőrök lassú léptekkel közelednek. Kiverte a verejték. Egyetlen golyó volt a fegyverben. Egyetlen töltény. Lehunyta a szemét. Tudta, hogy a rendőrök észrevették őket. Másképp nem is történhetett. Hisz olyan lassan tudott csak elhúzódni! Miért is nem volt jobban résen?
Ian kétségbeesett. Nem maradt semmi a hidegvérből és az óvatos vadászösztönből. Martinra pillantott, aki eszméletlen volt, homlokán izzadtság gyöngyözött. Ian felhevült. Képtelen volt lassan lélegezni, mellkasa egyre jobban fújtatott. Már kinézni sem mert a rejtekhely mögül, nem mert tenni semmit.
A rendőrök léptei egyre közelebb hallatszottak, végül már két méterre sem voltak tőle. Most kellene lelőni – gondolta Ian. De egyetlen golyó van. Megölni? Hogy ő embert öljön? Persze, hisz már az előbb is megtette! Megtette? Az ő volt? Valóban ő?
Ianben tudatosult, hogy mit tett, de azt is tudta, hogy most már nem tudja újra megtenni. Valami történt, amiből érezte, hogy olyan csak egyszer volt, az csakis egy csoda lehetett, az a lény, aki arra képes volt, már nincs.
Újra elöntötte a kétségbeesés. Csak szorongatta a kezében a fegyvert, görcsösen markolta, és még akkor is csak átkozta magát, amiért képtelen összeszedni a bátorságát, mikor a rendőrök már elhaladtak mellettük.
Elhaladtak, és el is mentek. A lépteik sem visszhangoztak már a köveken. Ian lassanként ráébredt a csöndre. Annyira fel volt már készülve a lelepleződésre és a halálra, hogy nem fogta fel a szerencséjét. Nem értette: ez hogyan lehetséges?
A csönd ráülepedett az utcára. Olyan valószínűtlen volt az előbbi fenyegető léptekhez képest! Ian kilépett az utcakövekre. Körbefordult, hogy meggyőződjön róla, hogy valóban teljesen egyedül vannak-e.
Az utca elhagyatott volt, csak a lámpák halvány fénye lehelte be a köveket. Ian hallotta saját lépései kopogását, ahogy lassan ismét körbefordult, de már nem az utcát nézte, lefoglalta a csillagok tanulmányozása, és hogy vajon miért mosódik el a fényük egyre jobban a szeme előtt?
1 hozzászólás
Nagyon jól megírt részlet. Miből vetted ki? Gondolom van teljes változata is.:)