Egy szép napon megváltozott a táj, beborult az ég és tizenkét napig esett az eső. Aztán a vizek elárasztották a falut, a réteket és mindent, amerre a szem ellátott. A családok szétváltak, néma búcsúval egymásnak hátat fordítva elmenekültek önmagukba mindannyian. Kezüket széttárták, nehogy imára kulcsolódjon, ujjperceik megmerevedtek.
Az egész szürkeség sáros barnává alakult, véres, hullaszagú mocsár hömpölygött a játszótereken, vitte az emlékeket magával, mindenestül. Egy nő másfelé indult, bolondnak mondták, legyintettek. Ahogy a háta fel-felvillant a nihilben gúnyosan tépték ki a szívüket és utána dobták, útravalóul.
Lola a mező széléről indult el, levágott füvek, megpörkölődött virágok között húzta megfáradt, feldagadt lábait. Gyémántokat szedett, sokfajta színűt – kéket, pirosat és sárgát. Lehajolt értük és egyesével beletette ékkövekkel kirakott iszákjába. Nem volt boldog, senki nem is kívánta tőle, hogy az legyen.
Letért a rétről és az elhagyott falu felé vette útját, megtört vállain a gyémántok, mint megannyi szikla – fájt és kisebezte a bőrt, húsba szaladt és vért fakasztott. Nem jajgatott, száját összeszorítva ment előre makacsul.
Ő kereste a bajt, vonzotta a rosszat, de már nem érdekelte a dolog. Valaha szép szája gúnyosan húzódott félre, talán mosolynak szánta, talán nem. Felszakadt az ajka, sós borzalom csorgott végig az állán és ő hagyta.
Lola nem akart boldog lenni, égette a mellkasát a semmi. Bőre rászáradt a bordáira, kezein a körmök, mint megannyi karom, horogként kapaszkodtak a levegőbe. Nem érdekelt ez sem senkit, persze, miért is volna úgy? Talpa alatt forrongott a por, tüdeje megtelt vele és ő hagyta, hogy fuldokoljon.
Lola meg akart halni, de gyáva volt hozzá nagyon. Aztán mégis megemberelte magát, egy házhoz ért, amelynek romjaiból még kanyarogtak a fűtéscsövek. Vállára akasztotta a gyémántokkal teli iszákot és a magával hozott, gondosan megerősített, hurokban végződő kötelet ráerősítette a vasra. Csendesen, gúnyos arccal belehajtotta kócos-okos fejét, behunyta a szemét és elrúgta magát a kőről, amire előzőleg felállt. A csigolyája reccsent egy nagyot, de aztán csend lett, viszont ez senkit nem zavart, hiszen elmentek mind a közöny felé, saját útjaikon, egyesével-egyedül.
Lola meghalt és végre boldog lett. Ugyan, kit érdekel mindez? Téged sem igazán.
8 hozzászólás
Hű! Ezt később kommentelem. Előjáróban annyit: nagyon tetszett!
Tündi, ez irtóra megrázó. Azt gondolom, sokkal több, mint egy falu és "egy" Lola története. Egy fájdalmas jelen-képet és lehetséges jövő-víziót érzek benne, amit remek tollla írtál meg. Az elején az ujjperceket majd alkalomadtán javítsd ki, mert rövid u és két j (hacsak nem valami szimbólikus kifejezés).
Jajj, idióta nemreklámozom-nevű szövegszerkesztő program!!! Köszönöm ezerrel!!!! Kijavítom!
A végkonklúzió levonásának joga az olvasót illeti.Ha elhagyom azt az utólsó mondatot jónak találom írásodat.A vergődés, reménytelenség elleni lázzadás
remek megrajzolása.
Mindenkinek köszönöm a hozzászólásokat!
Megrázó és elgondolkodtató
Dehogyis nem érdekel!
Pussz
Szirom
Drága Szirom!
Lola nevében is köszönöm!
Tündi
Megrázó történet!
Nagyon jól megírtad!
Gratulálok hozzá!
Lily