2008. szeptember 12.Bíró Szabolcs
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

A SUB ROSA tanulmányút - Útinapló egy négynapos prágai kirándulásról 2

Idén nyáron elkezdtem írni eddigi talán legnehezebb és legterjedelmesebb könyvemet, a történelmi alapokra építkező Sub Rosát, és ezért szerettem volna pár napra Prágába utazni, hogy saját szememmel lássam a helyszínt, saját bőrömön tapasztaljam meg azokat a dolgokat, amelyeket a szereplőim fognak a macskaköves utcákat róva.

2008. augusztus 22-én tehát elindultunk idősebb öcsémmel, Gergellyel, illetve egy régi jóbarátommal, Petivel, hogy együtt fedezzük fel az Arany Várost.

2. NAP
Szombat, 2008. augusztus 23.


22:00

A végtelenségig kifáradva próbálom összefoglalni a mai nap eseményeit, és valószínűleg nem leszek olyan hosszú, mint tegnap. A billentyűket is alig találom el, de azért eleget teszek fogadalmamnak!

Reggel fél kilenckor ébredtünk, és kényelmesen megreggeliztünk, rendbe hoztuk magunkat, végül egy hátizsákba és az elmaradhatatlan kis túlélő oldaltáskámba bepakoltuk, amire ma szükségünk lehet. Az ég ekkor szép tiszta volt, csupán pár felhő úszott rajta.

Nagyjából tíz órakor hagytuk el a szállodát, és a Florenc metrómegálló felé vettük az irányt, amihez csak a zebrán kellett átmennünk. Metróval egy-kettőre a Mústek megállóra értünk, ami a Vencel-tér északi oldalán található. Persze szokásunkhoz híven az ellenkező irányba indultunk, és valamiért nem is tűnt olyan szépnek a Vencel-tér, mint amilyennek lennie kéne. Amikor a Moldva mellett álló Nemzeti Színháznál kötöttünk ki, ahol előző nap az U Flekut kerestük, már tudtuk, hogy nem a téren vagyunk. Előkerült a térkép, elindultunk a másik irányba, és persze minden kirakatot jól megnéztünk. Ami már pénteken is feltűnt, hogy Prágában nagyon sok a könyvesbolt, bárhol lehet találni olvasnivalót, és ebből arra következtettünk, hogy itt az emberek sokkal többet olvasnak, mint mifelénk. A Vencel-tér mellett találtunk egy bámulatos antikváriumot, kirakatában több ezer koronás régi könyvekkel, melyek legalább 2-300 évesek lehettek, de talán még öregebbek is voltak ott. Tipikus régi metszetek, mai szemmel szinte már olvashatatlan kalligráfia és aprólékos, gyönyörű iniciálék. Csupa bőr- és vászonborítás, keménykötés, igazi bibliofil csemegekiállítás, ami olyan lenyűgöző, hogy még fényképezni is elfelejtettem. Könyvőrült lelkem oda is tapadt az üvegre, és ott is maradt jó darabig...

A Vencel-tér túlsó oldalán fényképezkedtünk az 1968-as kis cseh tankkal, amibe hangszórókat rejtettek, úgyhogy erős motorberregés hallatszott, mintha a tank be lenne gyújtva. A Nemzeti Múzeum lépcsői mellett hosszú kartonfalat állítottak fel, melyre eredeti ’68-as tüntetőplakátokat ragasztottak fel, és korabeli falrajzok, jelszavak is felkerültek.

A Muzeum metróállomásról a Staroměstskára mentünk, ahol már nem csak lift, de mozgólépcső sem volt, így a fiúknak úgy kellett felcipelniük engem tolószékestül a térre. Lefényképeztük a Franz Kafka tér tábláját, na meg a nagy író bronz domborművét, majd átvágva az Óváros-téren az előző nap megismert kocsmába, az U Mylosrdnýchbe mentünk ebédelni. Ma gyorsabban telt a nap, ekkor már háromnegyed egy lehetett. A pincér látta, hogy jövünk, így mire beértünk a kocsmába, a tegnapi asztalunkon három étlap pihent, és az egyik széket el is vitték, méghozzá pontosan onnan, ahol tegnap is ültem. Ez mosolyt csalt az arcomra, sőt valójában még most is mosolygok, ahogy felemlegetem ezt. Ismét egy eltérő pont, valami olyasmi, amivel húsz év alatt még nem találkoztam odahaza. Jött a sör, nekem a tegnapi menü (sült hús, káposzta, knédli), Petinek is valami hasonló, Gergely pedig sörtől sem kímélt gombás pörköltet evett. Amikor elhagytuk az éttermet, pincérünk már nagy mosollyal, vállveregetve köszönt el tőlünk. Egyáltalán nem bánnám, ha még legalább egyszer visszatérnénk ide. Családias hely, kiváló sörrel és étellel, és rendkívül barátságos vendéglátókkal.

Elérkeztünk a nap leghosszabb és egyben legkimerítőbb részéhez: elindultunk a várhoz. Eredeti tervünk szerint metróval mentünk volna a Malostranskáig, de egyrészt a lépcsőzés tántorított el minket ettől, másrészt pedig a kissé szeles, de alapvetően kellemes és napos időjárás. Nem is bántuk meg, hiszen rengeteg szobor, építészeti műemlék mellett haladtunk el, sűrűn kattogtatva a fényképezőgépet, valamint láttunk a Moldván egy Jazz Boat nevű hajót is, ami megmozgatta a fantáziánkat.

A Mánes hídon (Mánesuv most) való átkelés is kellemes volt, és tanulságos is valamelyest, hiszen megbizonyosodhattunk felőle, hogy Prágában nem csak Károly híd létezik, és nem csak az lehet elbűvölő. A járdán kis kockakövek alkotnak egyszerűbb mintákat, és a folyóra is szép kilátás nyílik. A Kisoldal ezen részét kevés lenne szavakkal leírni, mivel ezt a varázslatos helyet látni, az érzést átélni kell!

Megtaláltuk a várba vezető "romantikus lépcsőket" is, bár mi cseppet sem éltük meg romantikusnak az elkövetkező fél órát, amíg felverekedtük magunkat a várkapuig. Szerencsére a lépcsősor nem egybefüggő, tehát mindig "csak" 6-7 fokot kell megtenni, majd a következőig egy kis emelkedő következik, ahol meg lehet állni pihenni. Gergely húzott, Peti elölről tolt, de egy rossz szavuk nem volt. Nem úgy, mint az egyik szembejövő öregembernek, aki jókedvében nevetve beszólt (ekkor már a felénél járhattunk), valami olyasmit, hogy "rossz felé jöttök, fiúk", persze mindezt idétlenül nevetve. Az öreg denevér ezen vicces megnyilvánulását már kommentálni sem nagyon tudtuk, hihetetlen, hogy vannak még ilyen emberek. Mindegy, végül Gergely és Peti erejének és erőfeszítéseinek köszönhetően felértünk, és pihenésképp körülnéztünk a várat körülvevő parkban. A varázslatosan zöld fű, a hatalmas tornyokat szinte teljesen beborító borostyán látványa nyugtatóan hatott ránk, mosolyogva állapítottuk meg, hogy szinte simogatja a szemünket. Idefentről káprázatos kilátás nyílt a városra, és egy Václav Chochola nevű cseh fényképész nyílt kiállítását is megtekinthettük. Eddig egyikünk sem ismerte a művészt, de ezután biztosan alaposabban utánanézünk majd. Olyan képeket készített huszonéves fejjel a negyvenes években (meg persze később is, talán a hetvenes évekig), amilyeneket manapság Photoshopos beavatkozással szokás. Szóval a vár nem éppen tolószék-kompatibilis hely, viszont eszméletlenül gyönyörű, muszáj látni.

A park után a belső várudvarokat derítettük fel lassanként, mindez megkoronázásaként pedig a Szent Vitus székesegyház szolgált. Leírhatatlanok a méretei. Hiába készült róla egy halom kép, némelyik egészen szép lett, azt a félelmetes és felsőbbséget sugárzó monumentalitást nem képesek visszaadni. Amikor a kapuban állva felnéztünk a 96,6 méteres magasságba, elszédültünk. Mintha ránk akart volna omlani az egész, vagy inkább csak bekebelezni és eltaposni, és állandó jelleggel emlékeztetni minket, hogy mellette mi bizony csak múlandó, halódó, aprócska porszemek vagyunk. Az érzés a belső tér láttán sem enyhült...

A katedrális után a vár történetét bemutató alagsori kiállítást tekintettük meg, ami felülmúlta várakozásainkat. Töprengek rajta, hogy megpróbáljam-e leírni azt a szédítő mennyiségű és jelentőségű történelmi emléket, amit odalent láttunk. Számomra az egyik legérdekesebb az a több mint ezeréves csatakard volt, ami most egy üvegbura alatt, valami tartósítószerrel bevonva pihen, és ha valaki hozzáérne, a rozsdaette eszköz valószínűleg sok kis darabra törne szét. Arra gondoltam, vajon hány ember életét olthatta ki ez az egykor félelmetes fegyver, amely ma már semmire sem jó. Az ember idelent lépésenként filozofálni kezd, talán nem is tehet másképp annak hatására, amit a kiállításon lát. A távoli múlt maradványai mélyen meghatottak, elmondhatatlan és leírhatatlan érzéssel töltöttek el. I. Přemysl Ottokár és II. Rudolf ruháit mintha csak nemrég varrták volna, de láthattuk Peter Parléř, a katedrális egyik fő építészének az 1300-as évek első feléből származó jegyzetfüzetét is, néhány vízköpő és az egyik rozettás ablak terveinél kinyitva. Külön látványosság idelent a cella, melyben Nepomuki Szent Jánost tartották fogva, aki a hosszas kínzások ellenére is megőrizte a királyné gyónási titkait. A cella fölé azt a jelenetet festették fel, amikor a szentet a Károly hídról a Moldvába ölik. A festmény mintha szerves része lenne a falnak, első pillantásra észre sem vettük, hogy ott van.

Már eléggé fáradtan sétáltunk végig az Arany Utcácskán (Zlatá ulička), ami megint mintha egy külön kis fantáziavilágba engedne valósághű betekintést. Megtaláltuk Franz Kafka egykori házát is, ami ma már csak egy táblával emlékezik meg az íróról, egyébként meg képeslapokat és szuveníreket árulnak benne.

Lassan elköszöntünk a vártól, és elindultunk lefelé a meredek, macskaköves utcákon, át a turistáktól gusztustalanul telezsúfolt Károly hídon, majd azután is alig tudtunk magunknak utat törni a turistaáradaton. Elképesztően sokan voltak, néha percekig semmit sem haladtunk, és végignézve a bamba, unatkozó arcokon, majdnem elhánytam magam. Hiszen ezeknek az embereknek a nagyobbik százaléka azt sem tudja, hova is jött pontosan, vagy hogy miért van itt! A gazdag japánok és az unatkozó nyugdíjasok kisebb seregben érkeznek egy fizetett idegenvezetővel, aki nagy vonalakban elmondja, hogy most éppen mit látnak, de erre is csak a társaság fele figyel. Ezek azok az emberek, akik csak ráböknek a térképre, mert hallották, hogy Prága szép és turistaközpont, akik nem a tiszteletüket és a csodálatukat jönnek leróni, csak a szájukat tátani és a pénzüket költeni. Lehet, hogy egyszerűen csak előítéletes vagyok és dühös, de az ilyen emberek százai miatt nem lehet normálisan keresztülsétálni a hidakon, tereken és utcákon, és az ilyenek miatt nem lehet nyugodtan és bármiféle sietség nélkül megcsodálni a történelmi csodákat és műalkotásokat. Egy csoport öregasszony például azért tartotta fent az egész járdát, mert undorító bizsukat nézegettek egy árusnál. Az elméletem talán mégsem olyan igazságtalan, ha visszaemlékszem az ilyen csoportokra, akik az árusbódék értéktelen hülyeségeit vették szemügyre az Arany Város helyett.

Az utolsó száz métert teljes szótlanságban tettük meg, annyira elfáradtunk. 417 fényképpel, 12 videóval és ezeknél sokkal, de sokkal több emlékkel lettünk gazdagabbak. Ma este a hajnali látképek, az üres Óváros-tér és az üres Károly híd emlékével fogok elaludni. Se árusok, se turisták, csak a hajnali napsütés és a megnyugtató, magával ragadó csend.

PRAGA CAPUT REGNI

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei