Szerelem, halál, és egy madár - Sirály a Bárkában

Főoldal / Színház

.:. Szerelem, halál, és egy madár - Sirály a Bárkában .:.

Viharos szél fújt be vasárnap este a Bárkába, tekinthettem volna erre előjelként, de nem. Én igazán nem tudom, miért gondoltam, hogy szeretni fogom Csehovot a színpadon. Persze lehet, hogy csak a hangulatom nem passzolt a lassú, gondolkodásra késztető darabhoz, de tény, hogy nem tudott magával ragadni. (*** kritika ***)

És a legrosszabb az egészben, hogy ez nem a színészek hibája. Nem tudnék kézzel fogható negatívumokat sorolni, sőt, az alakítások közül ki is fogok emelni néhányat, amelyek különösen hatásosak voltak, de mindennek ellenére a Sirály valahogy megrekedt félúton a csehovi hagyományok és a Szász-féle újraértelmezés között.

Akár nagyobb jelentőséget is tulajdoníthatnánk ennek a darabnak - már ha hinnénk az efféle babonákban -, ugyanis a Bárka régi és új igazgatója együtt lép színpadra: Alföldi Róbert a sikeres írót, Trigorint alakítja, míg Seress Zoltán Szorin szerepében látható. De inkább próbáljunk ettől elvonatkoztatni, és lássuk, hol is járunk.

A díszlet első, és második ránézésre is minimum szokatlan. A színpad jobb oldalán lepusztult csapok sorakoznak, fölöttük törött tükrökkel, ezekkel egy vonalban, csak kicsivel hátrébb egy hűtőszekrény, rajta és mellette számtalan limlom hever, a másik oldalon pedig egy hatalmas ágy kap helyet. Természetesen van színpad is a színpadon, melynek jelentősége Csehovnál kulcsfontosságú, itt azonban a maga ürességében és felhasználatlanságában egy idő után jelentőségét veszti. Bár a falon cirill betűkkel írt plakát, és a fel-felzendülő orosz muzsika próbálja behatárolni számunkra a teret, valójában egyáltalán nincs könnyű dolgunk, és ez valahogy az egész előadás alatt ott motoszkál a fejemben.


A szemünk előtt kirajzolódó sorsokban egy a közös: mind a saját tragédiáját próbálja valahogy túlélni. Híres színésznő, aki már csak hajdan volt sikereinek fényében tündököl (Arkagyina); a fia, aki lett légyen bármilyen tehetséges, képtelen kilépni anyja árnyékából (Trepljov); a színésznő szeretője, az ifjú író, aki nem tud megbirkózni a sikerrel, akinek az írás inkább kötelesség és szenvedés, mint magasztos alkotás (Trigorin); reménytelenül szerelmes lány, aki végül egy sikertelen házasságba próbálja fojtani érzéseit (Mása); és végül, de nem utolsó sorban feltörekvő, ifjú színésznő, maga a sirály ("egy tó partján gyermekkora óta él egy fiatal lány, olyan, mint maga, szereti a tavat, akár a sirály, és boldog és szabad, akár a sirály" - mondja róla Trigorin, megalkotván ezzel a darab központi szimbólumát), aki a kezdeti lelkesedésből végül a lemondásig szürkül (Nyina).

A híres színésznőt, Arkagyinát alakító Varjú Olga az egyetlen, akinek a játékát nem tudom megszokni, még ezalatt a három óra alatt sem. A maga harsány valójában veszi birtokba a színpadot, és uralja is, amíg csak színen van. Aztán amikor Trigorint visszahódítandó félmeztelenre vetkőzik, igazán nem tehetek róla, de az első gondolatom az, hogy kellett a darabba valami provokatív. Ugyanis szinte teljes mértékben indokolatlannak látom itt a meztelenkedést, semmiféle többletet nem ad, hacsak azt nem, hogy megcsodálhatjuk a színésznő idomait, de erre speciel én nem vágytam annyira. El kell azonban ismerni, hogy vannak jó pillanatai is, a fiával folytatott, híres párbeszédben például kifejezetten hitelesen alakítja a keserű anyát, ekkor egyébként kicsit azt is megbocsátom, hogy levetkőzött.

A viszonzatlan vágyódások egyre csak szaporodnak a darabban, mindenki reménytelenül szerelmes (Medvegyenko Másába, Mása Trepljovba, Trepljov Nyinába, Nyina Trigorinba, és a többi), de ennek a vonalnak legerősebb képviselője mégis Mása (Tompos Kátya), aki Trepljovot üldözi érzéseivel, hiába. A fiatal színésznőt volt már szerencsém látni korábban a "Legénytoll" című igen szórakoztató irodalmi kabaréban, és kíváncsian vártam, vajon mit kezd egy ilyen komoly, jelentőségteljes szereppel. Örömmel jelenthetem, hogy nem csak, hogy megbirkózott vele, hanem ráadásul kiváló színvonalon tette ezt. Másája hosszú, fekete bőrkabátjában és bakancsában valóban érzékelteti az elkeseredettséget, a meg nem értettséget; egy szóval érdemes figyelni az ifjú tehetségre, mert ha jól sejtem, tartogat még számunkra meglepetéseket.

Balázs Zoltán formálja meg Trepljovot, karaktere ijesztő, az elnyomottságot szimbolizálja, de közben éppen úgy kétségbeesett szerelmes is, fortyog benne a düh, amiért nem értékelik művészetét, és egyáltalán nem találja a helyét ebben a világban. Mivel a darab során egészen biztossá válik, hogy nem is fogja soha, inkább határoz, és megcselekszi az egyetlen dolgot, ami elég jelentőséggel bír ahhoz, hogy figyeljenek rá: öngyilkos lesz.

Az ifjú színésznő-jelöltet, Nyinát alakító Bognár Gyöngyvér játéka számomra kissé ellentmondásos. A címszerepben sokkal tündöklőbb, kimagaslóbb teljesítményt várnék, ezzel szemben Nyinánk inkább beleolvad a vidéki unalomba, holott éppen innen készül kitörni. A színésznő hangja lenyűgöző, mély és karakteres, ellenben egyáltalán nem illeszkedik ehhez a szerephez; legalábbis az én fülem valami mást képzelne az álmait üldöző törékeny lánynak. Szerelme, melyet Trigorin iránt érez, tartósnak bizonyul ("Ha valaha kell majd neked az életem, gyere érte, és vedd el" - üzen az írónak saját könyve által), azonban ugyanúgy halálra ítélt, ahogy a darabban szinte minden és mindenki.

Az igazgató urak, vagyis Alföldi és Seress megállják a helyüket, bár elsőre szokatlan a mindig feltűnőbb, harsányabb szerepekben megszokott Alföldit egy visszafogott író bőrébe bújva látni. Azonban a Nyinával való beszélgetésein keresztül végül mégis megmutatja magát - érdekes, hogy kizárólag a női szereplőkkel kerül kapcsolatba, a férfiak és közte kimondott-kimondatlan ellentét feszül.
Seress Zoltán remekel Szorinként, főleg a második felvonásban, ahol már magatehetetlen férfit játszik, aki ekkor szembesül élete katasztrófájával, azzal, hogy valójában semmi sem úgy alakult, ahogyan szerette volna. Az állandó elvágyódás, de sohasem szabadulás érzése gyűlik benne, de kitörésre már nem kerül sor: az ágyban végzi, elfüggönyözve, és a második felvonás felétől nem jut többé szóhoz.

Ez a darab egy hatalmas konfliktus-háló, melyben mindenki egyszerre küzd egymással és önmagával is, az elhibázott életek, a remények, melyek eleve kudarcra vannak ítélve, a sorsok, melyek, ha úgy vesszük, ismétlődnek (Arkagyina és Trigorin megfeleltethető Nyinának és Trepljovnak), nos, ezek így együtt egy hatalmas, szürke káoszt hoznak létre, amiből senki sem menekülhet. Mindenki a determinált sorsát igyekszik beteljesíteni, még akkor is, ha látszólag foggal-körömmel küzd ez ellen. Egyetlen dolog nem férkőzhet be az ő világukba: a változás; az a változás, amely megmenthetné őket.

A Bárka Színház és a Kecskeméti Katona József Színház közös előadásán ezek a konfliktusok szépen kirajzolódnak, ám az általuk generált feszültség, amely igazán hatásossá tenné a darabot, valahogy elsikkad. Szász János darabja nem rugaszkodik el az eredetitől, nem gyárt saját magyarázatot, és nem modernizál (éppen ezért érthetetlen számomra a díszlet). Csak az asztalon hagyott kitömött sirály figyelmeztet minket, miközben kifelé haladunk, hogy mi történt itt ma este, és hogy a darab csak félbeszakadt azzal a lövéssel, de egyáltalán nem ért véget.

(Képek: Bárka)

*
A. P. Csehov: Sirály

Szereplők:
Arkagyina - Varjú Olga
Trepljov - Balázs Zoltán
Szorin - Seress Zoltán
Nyina - Bognár Gyöngyvér
Samrajev - Gados Béla
Polina Andrejevna - Varga Anikó
Mása - Tompos Kátya
Trigorin - Alföldi Róbert
Dorn - Ilyés Róbert
Medvegyenko - Kardos Róbert

Rendező: Szász János
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Benedek Mari
Dramaturg: Kovács Kristóf
Bemutató: 2008. január 25.

Februári előadások:
február 2. 19.00
február 12. 19.00
február 13. 19.00

Jegyek: 1000-2000 Ft

Van véleménye a témáról? Kérjük, írja ide!

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a képen látható kódot