Beszélő fejek a Beszélő fejekről a szegedi Kisszínházban

Főoldal / Színház

.:. Beszélő fejek a Beszélő fejekről a szegedi Kisszínházban .:.

2007. december 17-én mutatták be Szegeden, a Kisszínházban a Beszélő fejek III. című, Alan Benett monodrámákból összeválogatott előadást. A nézők szeretetére és kíváncsiságára való tekintettel január végén az érdeklődők egy rövid, de családias hangulatú beszélgetésen betekinthettek a darab és a szakma rejtelmeibe, melyet a rendező, Székhelyi József és a három szereplő: Szilágyi Annamária, Pásztor Erzsi és Borovics Tamás fejtegetett. (*** beszámoló ***)

A Kisszínház előterében körülbelül harmincan ültünk egy körben, melynek a négy művész is része volt - hasonlóan, mint egy kerekasztal-beszélgetésen. Családias hangulat fogadta résztvevőket, akik már az elején "ellőtték" az ilyenkor megszokott kérdéseket: nehéz-e színésznek lenni, meg hogy mennyire élik át a darabot. A színészek elbeszéléséből aztán kiderült, hogy nem is annyira nehéz, de azért egy kicsit lehet őket is sajnálni; és amennyire tőlük tellett, átélik a történéseket.
Ezután - egy kis zavart nevetgélés után - meghallgattuk Székhelyi főigazgató úr lágyan szóló baritonját, mellyel minél alaposabban próbálta összesűríteni az általa elképzelt világot a színházról - a laikusoknak. Úgy véli, a rendezéshez kevés ember ért igazán, és talán azok tudnak leginkább bánni a színészekkel, akik maguk is színészek. Ennek aztán vannak hátulütői is, mint például az előjátszás, vagy Székhelyi esetében (amit a három színész fájlalt is kicsit) a remek szövegtudás. Amikor rendez, az egész darabot játssza - Pásztor Erzsi szerint nem lehet téveszteni a szövegben, mert azonnal észreveszi. Másfelől a vasfegyelem - saját bevallása szerint - nem jellemző rá, inkább "az apostolok összes türelme van benne". Nem terelgeti a színészt, csak simogatja, és mint színész-rendező, saját szavaival élve, "bele tud pancsolni a lecsóba" - vagyis egy-két szóval megérteti a játszókkal, hogy mit és hogyan is kellene jobban csinálni.

Székhelyi József után a darab színészei szóltak néhány szót szerepükről és a megformálás esetleges nehézségeiről.

Pásztor Erzsi (Doris - "Csokis keksz a kanapé alatt") bevallása szerint legnagyobb küzdelme a monológ alatt az volt, hogy a jelenet vége felé ne sírja el magát. A próbafolyamat elején annyira átérezte az elhagyott, idős asszony bánatát, hogy rendszeresen könnyekre fakadt, hiszen számára ez a jelenet aktuálissal bír. Megemlítette Székhelyi "simogatásait", és azokat a momentumokat is, amelyek számára kicsit nehezebb akadályt jelentettek: ilyen például az ágyról való leesés vagy a csokis keksz elfogyasztása hanyatt fekve. Hozzátette, hogy önfejű: valamit megfogadott a direktor úrnak, valamit nem; valamire csak bólintott, és aztán úgy csinálta, ahogy ő maga akarta.



A két fiatal kevésbé volt bőbeszédű, Szilágyi Annamária - aki az "Egy zsák lencse" Susanja volt - csak egy-két mondatot tett hozzá az elhangzottakhoz. Hasonló érzések járták át őt is, mint Pásztor Erzsi művésznőt: a monológja végén ő is a sírással küszködött.
Borovics Tamás e beszélgetésen megragadta az alkalmat, hogy reflektáljon azokra a vádakra, miért egyes szám harmadik személyben meséli el a pedofil férfi történetét "A bokrok alján" című jelenetben. Mint bevallotta, ha mélyebben azonosul a szereppel, esetleg bele is őrülhetne; tőle ez a karakter nagyon távol áll. Ráadásul van egy három éves kislánya, és mint édesapa, még nehezebb feladatnak érezte a szerepet. Majd, a darabtól elvonatkoztatva, beszélt a vidéki színházak nehéz sorsáról, megemlítve a nagy sikerű Gyalog Galopp áthelyezését Budapestre, a Vígszínházba (ebben Borovics Herbertet alakította; a darab 1999-ben Szegedről, a Kisszínházból indult, Méhes László rendezésében).

Székhelyi beavatott minket a monodráma műfajába - értelmezésében a jelenetek balladaszerűek: a főszereplők más emberek bőrébe is belebújnak, így az egész úgy hat, mintha dialógokat hallanánk egy személy előadásában. Ebben rejlik a szépsége és a nehézsége is az előadásnak. A magányról szólnak, olyan emberek szájából, akiknek nagyon mély, belső fájdalmuk van. Kitaszítottak, és a szerző (Alan Bennett) a sorsukban rejlő - egyelőre megválaszolatlan - társadalmi problémára hívta fel imígyen a figyelmet. (Bennett mind a tizennégy monodrámája ezt a témakört boncolgatja.)

Székhelyi - Borovics gondolatát folytatva - szintén fájlalta a főváros-központú kulturális életet, hiszen egy lényegesen jobb vidéki előadás is csak tizedannyi bemutatót él meg, mint egy budapesti. A színészek - a jelenlévőket is beleértve - "alul vannak járatva", amit ő nagyon sajnál. Szomorúan mondta maga elé, hogy "változik a világ", visszasírva a régi "nagyokat", akik közül ma már nem sokukkal tudja visszaidézni a boldog időket. Arra a kérdésre, hogy lesz-e még repertoáron a tizennégy monodráma közül valamelyik, tréfásan azt válaszolta, hogy majd megkérdezi az igazgató urat (Székhelyinek júliusban lejár a mandátuma).

Természetesen a találkozóból nem maradhattak ki a szórakoztató történetek sem, melyekkel a próbafolyamatok szoktak szolgálni. Az anekdotázásban is az igazgató úr vitte a pálmát - a humoros sztorik mellett Székhelyi mesélt a megjelenteknek fiatalkori élményeiről, első színészi tapasztalatairól is...

A félórás találkozó alatt a nézők tulajdonképpen mindenre megkapták a választ, amire kíváncsiak voltak - igaz, nem is tettek fel olyan kérdést, amire ne lehetett volna számítani egy szokványos alkotó-közönség találkozón. Kissé érződött a színészek iránti különös tisztelet, mely őket furcsa varázslókká változtatta, valami elérhetetlen és érthetetlen művészekké - talán ennek elkerülése végett többször kellene rendezni találkozót.
Már csak azért is, mert hiányoltam a kötekedőket, a "forradalmárokat", a fiatalokat: az egész teremben négy ember volt, aki még nem töltötte be a harmincadik évét...

(Képek: Kisszínház)


Kapcsolódó cikkünk:
Székhelyi és a monológok - Beszélő fejek III. a szegedi Kisszínházban

Van véleménye a témáról? Kérjük, írja ide!

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a képen látható kódot