2008. február 15.Makai Péter Kristóf
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Egy Learikus előadás epilógja - Zsótér és Shakespeare Szegeden

William Shakespeare darabjait a világon mindenütt szeretik játszani, ő a színházi kultúra megingathatatlannak hitt szent tehene. A "bárdványozás" egy hosszú kulturális folyamat végeredménye, mely ma a Shakespeare-iparban kristályosodik ki. Ugyanakkor azt mondják, hogy Shakespeare jelentősége egyetemes, minden kor magáénak érezheti történeteit és megoldásait. A Szegedi Nemzeti Színház színpadán Zsótér Sándor a brechti avantgárd és a posztmodern kelléktárát elegyítve alkotta meg a közönséget manapság leginkább megosztó Lear-értelmezését.

Nem erre számítottam. Amikor felgördül a függöny, az átlátszó műanyagterítő mellett tizenketten ülnek velünk szemben, és középen Lear elnököl. A helyszín egy szocreál vendéglő némiképp kitatarozott, EU-konform változata. A belül világos fával burkolt, kétszintes épület kívülről azonban azt a formavilágot és anyaghasználatot tükrözi, mely az előző rendszer pléhtákolmányait, földszintes bódéit idézi. Így lesz ékes ellenpontja annak a külsőségeiben nyugatias, de velejében még mindig szocreál-reflexekre épülő Magyarországnak, ahol az ország felosztása ugyanolyan aktuális kérdés, mint Lear Britanniájában.

Azonban azt nem lehetne szemére vetni a Zsótér Sándor-féle Learnek, hogy politikus darab. A színpadképen kívül ugyanis alig akad valami, ami a jelen kor osztogatásaira mutatna. A klasszikus, Vörösmarty Mihály által fordított szöveg megmaradt, a szereplők éttermi ülésrendje Leonardo utolsó vacsorájának posztmodern, és ezáltal időtlen értelmezése, a díszlet hármas rétegződése pedig a reneszánsz színpadi konvencióval játszik el. Az asztal alatti átlátszó pokoltól az ebédlő feletti dohányos mennyországig terjed Lear birodalma, ahol minden egy kicsit másképp van, mint a hagyományos Shakespeare-rendezők elméjében.


Asztaltársaság (Fotó: Veréb Simon)


Vegyük rögtön például Lear lányait, akik közül ketten fiúk, illetve a szereplőgárda számos tagját, hiszen sok, eredetileg hölgyeknek szánt szerepet férfiak kapják, és viszont. Így a femme fatale-ok helyett visszafogottan számító, igazán nemtelen összeesküvőket kapunk, akiket már nem kötnek a nemek általi skatulyák. Mindenki a tettei alapján ítéltetik meg, és az a kevés valódi tett, mely a színpadon megjelenik, hangsúlyossá válik.

Ha úgy tetszik, a darab nagy részében asztal mellett üldögélő társulat minden egyes mozdulata kitűnik, mert oly ritkán akad, hogy valaki feláll az asztaltól. Amikor viszont megindul a forgószínpad, hogy magára hagyja az Újházy tyúkhúslevest kanalazó asztaltársaságot, akkor mozgalmasabbá válik a szereplők játéka is.

A sebes színek és a Godot-ra váró ebédelők erős kontrasztja megszédíti, elriasztja a nézőt és eltávolítja a színpadon történő eseményektől. Az első sorban ülők is nagyon messze érezhetik magukat a színészektől: a vihar szerepét átvevő szörnyű rézfúvósok a tizenkilencedik századi médiumok harsány szellemtrombitáját juttathatja eszünkbe, a beleélést és az érzelmeket kerülő színészi játék pedig mindig emlékeztet minket, hogy az összes szereplő tudja, szerepet játszik. Csak Lear nem.


Lear, fején dugóhúzókból és parafadugókból készült korona (Fotó: Hollósi Zsolt)


Lear (Király Levente) tragikus tudatlansága az egyetlen hagyományos értelemben vett tragédiaelem, ami sértetlenül megmaradt Zsótér Sándor rendezésében is. Bár az egész kompánia egy üzleti ebédhez van öltözve (a jelentős kivételt talán Lear fiús lányai jelentik, kiknek a szoknyája kapott egy kis párna-akcentust), tulajdonképpen egyedül Learhez nem illik az öltöny.
Értelme és belátása alapján pizsamába vagy legalább is nagyobb szabású gyermekruhákba volna való bújtatni a kába, naiv elnököt. Cordelia kitagadása is inkább a kiscsoportos dac, semmint az apai, büszke düh terméke. A háta mögött elveszejtésén fáradozó klikkről mit sem tudván, szenilisen étkezik, akárha öregek otthonában volna. Ez az öreg-fiatalság veszélyes keveréke bomlik fel, mikor elkezd megőrülni, de őrültsége révén nem a valóságtól kerül egyre távolabb, hanem éppen akkor ébred rá, mi is folyik körülötte. Amikor már túl késő.

Az előadás végi zárókép pontos keretbe foglalja a darabot. Akárcsak nyitáskor, az asztalnál ül a társaság, de mindenki halott: egymásra dőlve szorítja, nyomja, összefogja egyik holttest a másikat, s így mindegyik determinált.
Ez a sorsszerűség is része a Learnek, melyet nem minden rendező hangúlyoz. Zsótér megteszi ezt, furcsa, komoly értelmezői kihívásokat támasztó rendezésében. Itt a nézői elvárás csak viszonyítási pont, ahonnan a darab minél messzebb, minél szokatlanabb irányokba viszi el a nézőket. Sok türelemmel és odafigyeléssel kell rendelkeznie annak, aki élvezni akarja ezt a darabot.

*

Lear király - tragédia két részben
A Szegedi Nemzeti Színház előadása
Író: William Shakespeare
Fordító: Vörösmarty Mihály
Rendező: Zsótér Sándor

Szereposztás:
Lear - Király Levente
Cordelia, Bolond - Farkas Andrea
Goneril - Pataki Ferenc
Regan - Harsányi Attila
Cornwall - Cseh Zsuzsanna
Alban - Borsos Beáta
Gloster - Jakab Tamás
Edmund - Melkvi Bea
Kent - Zarnóczai Gizella
Edgar - Orosz Ákos
Oszwald - Járai Máté
Frank - Dénes Gergely
Nemes, Aggastyán, Orvos - Fekete Gizi

Díszlettervező: Ambrus Mária
Jelmeztervező: Benedek Mari
Dramaturg: Ungár Júlia
Rendezőasszisztens: Almási Gyöngyi

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei