Don Carlos a Bárkában - A német síkságtól a magyar Alföldi-ig

Főoldal / Színház

.:. Don Carlos a Bárkában - A német síkságtól a magyar Alföldi-ig .:.

Hogyan kerül egy 16. századi spanyol udvari dráma a fémlépcsőre? Miért visel öltönyt és nyakkendőt a király? Vajon mennyire lehet hiteles Don Carlos egy videókamerával a kezében? A fenti kérdésekre nem kapunk maradéktalanul választ. Alföldi Róbert Don Carlosát nem könnyű megérteni, szeretni meg még nehezebb. (*** kritika ***)

Rosszat sejtek, már mikor belépünk a Bárka Vívótermébe, a színpadon ugyanis semmi egyebet nem látok, mint egy hatalmas fekete paravánt. Nem, baj, nem baj, győzködöm magam, ne ítélj elsőre. A probléma mindössze annyi, hogy a dolog másodikra is olyan lesz, amitől féltem.

Alsónadrágos Don Carlos (Makranczi Zalán) tűnik fel rögvest az elején, mondjuk ezen meg se lepődünk, és nemsokára kiderül, hogy lesz ennél még meztelenebb is. Egyszerűen nem értem, hogy miért van erre szükség, tökéletesen indokolatlan és disszonáns.

Arról nem is beszélve, hogy szinte mindenki öltönyt visel, még az udvarhölgyek is, sőt, rajtuk ráadás a napszemüveg. Ha már így belecsíptünk, próbáljuk megérteni a díszlet és a jelmez kérdését, mely számomra az egyik sarkalatos pontja ennek a furcsa és nyomasztó darabnak. Mintha az egész egy stilizálási folyamaton esett volna át, mindenki feketében, a többség ing-zakó-nyakkendőben, nyoma sincs annak a kosztümös bájnak, amit Schiller nyomán képzelnénk, persze valóban naivság lett volna azt hinni, hogy a 21. században ezt szem előtt tartják kortárs rendezőink. No, sebaj, az elején még azt remélem, talán lesz ennek valami funkciója. Aztán meghal a reményhal.

Ami a díszletet illeti, mintha egy kopasz gyárbelsőben volnánk, a főszerep pedig egy vaslépcsőé, ezen futkosnak, kúsznak-másznak a színészek, monológjaikat olykor csimpaszkodva mondják. Van továbbá két fekete, és két fehér paraván, melyeket a szereplők mozgatnak, és amik a fény segítségével válnak látványossá. Menczel Róbert díszletének körülbelül itt a végére is értünk. Semmi túlzás, semmi olyan, amihez az ember egy pillanatra is közel érezheti magát.
Lehet, hogy csak nekem esik nehezemre azonosulni az egyenruhás udvartartással - bár a szünetben csendben és hangosan távozók létszáma ennek ellenkezőjéről tanúskodik.

Elméletgyártásban jó vagyok, így most is kigondoltam egyet, próbálván értelmezni azt a három órányi súlyos terhet, amit Alföldi Róbert helyezett a vállunkra. A díszlet és a jelmez ilyen fokú modernizálása talán azt a célt szolgálta, hogy a hangsúlyt a színészek játékára helyezze. Ha azonban ebből a szempontból tekintünk a Don Carlosra, azt kell mondanunk, nem minden karaktert sikerült kellően erősre gyúrni.

Seress Zoltán II. Fülöp király szerepében éppen a jobban közül való, sőt az ő játéka a legkiemelkedőbb. Dühös, magányos, zavarodott uralkodó, aki drágán adja bizalmát, de olykor egy kis keserű humort is csempész észrevétlenül megszólalásaiba.

Varga Anikó Eboli hercegnője nem kifejezetten hercegnős, ráadásul a hangja sincs rendben, így emiatt monológjai nem csak neki fájnak, hanem a nézőnek is hosszú távon. Pedig volna benne némi báj - talán gyógyultan kihozhatja magából, ami benne rejlik.

Makranczi Zalán a címszerepben nem győzött meg maradéktalanul. Amellett, hogy mintha állandó kényszert érezne, hogy mindenkit a földre taszítson, majd ráüljön, valahogy túlzottan tragikus hős - alsónadrágban. Hitelessége ezáltal kérdőjeleződik meg számomra, s bár fel-felvillan benne az a heves, lázadó mivolt, amelyet Carlos sajátjának gondolunk, valahogy kevésnek érzem.

A királynő szerepében Tompos Kátyát láthatjuk, az ígéretes ifjú színésznő nem jut túl nagy lehetőségekhez Erzsébetként, de így is ragyog, fekete ruha ide, idétlen fejdísz oda. Ilyés Róbert Posa márkija igazi szabadsághős, kevéssé illeszkedik ebbe a modern környezetbe, sokkal inkább kelti egy régi barát benyomását, még öltönyben is. Játéka erőteljes, önfeláldozása szívhez szóló, így nem csoda, ha őt is - ahogy a többi színészt - sajnáljuk kissé a gyér tapsért az előadás végén.

Az Alföldi Róbert - Vörös Róbert párostól már láttam korábban olyasmit, ami nagyon is kedvemre való volt (Sade márki 120 napja, 2005, Budapest Bábszínház), így bizakodva ültem a kényelmetlen székbe, de hamar kiderült, hogy ezúttal valahogy nagyon mellényúltak. A tökéletes szöveghűség és a megállíthatatlan modernizálás együtt olyan kontrasztot teremtett, amit a színészek sem voltak képesek feloldani.
Egy darab, amelynek szerzője nagy eszméket ad szereplői szájába, elegáns pátosszal fest barátságot, szerelemet, ifjúi hévet; egy darab, amely szövevényes cselekményével, erős jeleneteivel ámulatba ejthetné a közönséget, ennél többre érdemes.
Többre, mint egy vaslépcső, többre, mint néhány fekete öltöny.

*
Friedrich Schiller: Don Carlos
Don Carlos: Makranczi Zalán
II. Fülöp: Seress Zoltán
Posa márki: Ilyés Róbert
Királynő: Tompos Kátya
Eboli: Varga Anikó
Alba: Kálid Artúr
Domingo: Gados Béla
Továbbá: Gilányi Zsóka, Csuha Bori, Barta Árpád, Marofka Mátyás

Díszlet: Menczel Róbert
Jelmez: Gyarmathy Ágnes
Dramaturg: Vörös Róbert
A rendező munkatársa: Kolics Ágota
Rendező: Alföldi Róbert

Van véleménye a témáról? Kérjük, írja ide!

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a képen látható kódot