2008. június 21.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Interjú Balázs Zoltánnal - "A csillagos ég a határ"

Az 1977-ben, Kolozsváron született, számos díjjal jutalmazott színész-rendező, Balázs Zoltán ismét megtalálta a hangot a közönséggel: Georg Büchner Leonce és Léna című darabja kilépve a hagyományos színház kereteiből, sajátos élményként rakódik le a nézőkben. Aki látta a darabot az elmondhatja, részese lehetett annak az érzésnek hogyan emelkedik a színház, mint fogalom valami képlékenyebb, organikusabb szintre.

A Maladype társulat rendezője és egyben művészeti vezetője a "független színjátszás" egyik érdekes, és meghatározó alakja; igaz, ez az ő esetében kissé ambivalensen hangzik, hiszen a keretek közé szorított hagyományos dramaturgiát felborító rendezői "látomása" valahol meghatározhatatlanul lebeg a művészet atmoszférájában. Balázs Zoltánnal a Leonce és Léna kapcsán beszélgettem, választásokról, dramaturgiáról, és a nem létező határokról.



Május 9-én volt a Leonce és Léna bemutatója. Mik a visszajelzések, illetve a tapasztalatok?

Balázs Zoltán: Nekem a május 9-i előadás nem volt igazi bemutató, a társulat szempontjából a hivatalos premier majd a Tháliában lesz ősszel, csak a Bárkával az előzetes szerződésünk alapján kellett egy dátumot teljesíteni, úgyhogy ez a magyarázat. Hosszú évekig mindig meghatározta egy dátum a bemutatót, amire az ember készült, és én most már az utóbbi másfél, két évben eldöntöttem, hogy semmiféle külső kényszer nem uralkodhat a munka fölött. Egy folyamatot szeretnék megfogalmazni, és ha ez két éves munka, akkor két éves munka, nem érdekel. Tehát engem a struktúrának ez a fajta zártsága, hajszoltsága nem határozhat meg. Úgyhogy a Bárkás előadásokat inkább nyilvános főpróbáknak tartottam, a szó nemes értelmében persze. De hogy a kérdésedre válaszoljak, a nézők visszajárnak, az ötödik alkalommal már ismerős arcokat láttam, és ez egy nagyon jó dolog, végül is ezért csináljuk.

Akkor tulajdonképpen a közönség jól fogadja.

B.Z.: Igen, azt hiszem nagyon jól.

És mennyire vesznek részt a játékban? Aktívak?

B.Z.: Néha túlságosan is. Eleinte lehet, hogy passzívak, de aztán beindul a dolog. Változó, és nyilván ez a jó benne, hogy minden este más a közönség összetétele, meg más jelenetek is kerülnek elő, tehát mindig megújul a darab szövete. Igazából a fő tesztünk az lesz most, mikor kikerülünk gimnáziumokba, fiatalokhoz, ismeretlen terepre, nem színházi emberek közé. Így biztosan nagyon más lesz, organikusabb, elvenebb.

Honnan jött az ötlet? Ez egyedi kezdeményezés, vagy egy létező műfajról beszélünk?

B.Z.: Ezt nem tudom megmondani, nem hiszem, hogy én találtam fel a spanyol viaszt, biztos, hogy van ilyen, meg volt ilyenre törekvés. Amit én hiszek, hogy a Leonce és Léna nem véletlenül szokott független társulatoknál előkerülni. Ennek több oka van: az egyik az, hogy a témája a színházcsináláshoz nagyon közel áll, tehát meg kell tudni fogalmazni együtt egy munkamódszert, egy együtt létezést, a színházhoz, egymáshoz és önmagunkhoz való viszonyunkat. És Büchner ezt a lehetőséget, a témát, és a megfogalmazását nagyon erősen képviseli a darabban, tehát nincs más dolgunk, mint fölvállalni. Éppen ezért lett általam töredékesen használt a darab, és nem egységes, jól sminkelt történetként eladva, hanem fölvállalva a jelenetek önmagában érvényes jellegét. Természetesen nem túl bonyolult a történet, inkább a megoldáson van a hangsúly.

Esetleg más darabbal is meg lehetne ugyanezt tenni, amit a Leonce és Lénával?

B.Z.: Van ilyen, de nem mindegyikre alkalmas. Vannak darabok, amikkel biztosan lehet, de például a Pinokkióra biztosan nem jó.

Te több lehetőség közül választottál? Miért pont erre esett a választás?

B.Z.: Tudtam, hogy ezt meg akarom csinálni. Most szerveződött újjá a társulatunk, jöttek főiskolások, meg egy idősebb színész is hozzánk, Páll Zsolt, és ahhoz, hogy így új erővel, új lendülettel egységesen induljon el egy évad, nagyon erős alapokon kell szerveződjön a társulat közös ízlése, gondolkodása. És ez a játékforma, meg ez a darab tökéletesen alkalmas arra, hogy összefogja, egységesítse, összekovácsolja és hosszútávon meglendítse a társulatot. Meg hát borzalmasan izgalmas témákról szól a Leonce és Léna, túl a szerelmen, ami evidens.

Terveztek-e esetleg olyat, hogy egyszer, afféle rekordként végigjátsszátok az összes lehetséges variációt?

B.Z.: Abszolút, hát ezt muszáj. Van most tervbe véve egy maraton, tehát, hogy csinálunk egy olyat, hogy hideg élelemmel jönnek a nézők, és akkor ez szerintem két nap. Tehát elkezdjük éjszaka, mondjuk 10 órakor, és szerintem szünetekkel együtt hajnalig eljutunk az első felvonás elejére, de biztos nem a végéig, kis pihenő délelőtt, és délután elkezdjük az első felvonás végével, és akkor talán másnap hajnalban be is fejezzük. Zsámbékon egyébként már szerveződik a dolog. Biztos, hogy érdekes a nézők számára is az összes jelenet felvállalása, mert őket nagyon izgatja, mikor egy jelenetet néznek, hogy egy másodikat, harmadikat lássanak. Sokan végignéznék mind a négyet, de hát mivel haladnia kell a történetnek, így van egyfajta szelekció.

Beszéljünk egy kicsit a kellékekről. A bambuszrudak zseniálisan formálták meg mind a tárgyakat, mind a belső látomásokat. Honnan az ötlet, hogy bambuszrudakat használtatok?

B.Z.: Van egy tervezőm, Gombár Judit, akivel már hét éve dolgozom, és mindent együtt találunk ki. Az egyik felét én hoztam, a másikat ő, és végül meglett az egység. Tényleg mindent együtt csinálunk, úgyhogy nem tudom már, hogy honnan az ötlet, hogy a tojás, vagy a tyúk volt előbb. Csak van, és hál’ istennek jól működik, mert nem akartam, hogy szétessen, hogy az egyik behoz egy hamutálcát, a másik egy széket, a harmadik egy függönyt. Így egy egységes tárgy van, ez a bambusz, és ezen keresztül mindent meg lehet fogalmazni.

Te, mint rendező, részt veszel az előadásokon, tájékoztatod a közönséget. Nem gondoltál arra, hogy szerepet vállalj a darabban?

B.Z.: Nem, semmiképpen. Ezt csak Woody Allen tudta megcsinálni filmen, hogy kint is volt, bent is volt, és mind a kettőben zseniális volt. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy a társulat bizalma csökkenne felém, ha én, mint egy mókus ugrálnék ott közöttük, mert nincs egy idő után komolysága annak, amit kívülről mondok. Mert ha bent is teszem a dolgomat, meg kint is, akkor ők mihez alkalmazkodnak? Meg azt nem szeretném, hogy én belülről játszom, és figyelem őket, mint rendező. Színészként kiéltem magam ahol kellett, de saját társulatomban játszani soha nem jutott eszembe, nem is fog, mert más a két feladat. Ezt pedig szeretném komolyan csinálni, úgy, hogy legyen egy folyamat, legyen rátekintésem, számonkérhető legyen, amit látok.

Ennek a darabnak van egy fejlődési folyamata?

B.Z.: Van. Sőt, szerintem a csillagos ég a határ. Gondolj bele, hogy tényleg nem tudod kiszámítani, hogy milyen variációk jönnek össze aznap este. Száz jelenet van, és sok közülük kétszer-háromszor nem kerül elő, azokat újra át kell vennünk magunk között. A darab kondicionálása elég nagy dolog, mert ha egy tizenöt jelenetből álló előadást raksz össze, azt is állandóan karban kell tartani, meg fejleszteni, újítani. Itt különösen nagy a színészek belső felelőssége, meg az enyém is, amikor karban tartjuk az előadást.

Mennyi ideig próbáltátok a darabot az előadás előtt?

B.Z.: Két hónapig. Tudom, hogy úgy tűnik, mintha legalább fél év lett volna, és nem is ártott volna, de sajnos csak két hónap, pont a Bárka miatt, ami egy kőszínházi próbafolyamatot engedélyezett nekünk. Természetesen mi azért próbáltunk hajnalban, éjszaka, amikor csak tudtunk, budiban, folyosón, kertben, mindenhol, de alapvetően, ha ezt szívem szerint lehetett volna, biztos legalább egy évig próbálom. A két hónapot rendkívül intenzíven csináltuk végig, és hát ez a végeredménye hál’ istennek, amiből én azt látom, hogy egy nagyon jó társulat koncentrált energiája van ott a színpadon, és ennél fontosabb szerintem nincs.

A társulat áttette székhelyét a Bárkából a Tháliába, ennek mi volt az oka?

B.Z.: Három éve vagyunk a Bárkában, és ennyi időt egy helyben lenni nagyon sok. Szóval ha nincs a Thália, akkor is eljöttünk volna. Csak szerencsére közben a Thália fölajánlotta ezt a lehetőséget. Egy független társulat teljesen más tempóban dolgozik, mint egy olyan színház, amelyiknek tíztől kettőig, és hattól tízig van kiírva próbája, szóval keretek közé van szorítva. Ha én hajnali háromkor akarok próbálni, akkor külön engedélyt kell kérni, amivel semmi baj nem volt, mert segítették a munkánkat. Hiszen ne felejtsük el, hogy mi a Bárkának egy nagyon erős profilja voltunk, az, hogy minket föl tudott mutatni, neki nagyon jól jött, mint ahogy nekünk is jól jött, hogy volt egy infrastruktúra mögöttünk. Föltettük azonban a kérdést, hogy hogyan akarjuk folytatni. Nem hittük, hogy olyan feltételek mellett tehetjük, mint eddig, de szerencsére a Tháliában van egy önálló helyünk, próbaterem, stúdió, szabadabb a mozgástér. És ami még nagyon fontos, hogy tizenöt előadásunk van egy hónapban, míg a Bárkában hat volt.

Mikorra várható a társulat új darabja és mi lesz az?

B.Z.: Szeptember 27-én és 28-án Nyitrán a Nemzetközi Fesztiválon van a bemutatója a Bolerónak, mely egy Ravel zeneműve alapján készülő - igazából nem is tudom minek nevezzem - talán mozgásszínházi, gesztusszínházi darabnak, amivel a színészek egy új oldala fog bemutatkozni. Míg a Leonce és Lénában a fizikális felkészültségük tetten érhető volt, addig ez annak egy továbbfejlesztése lesz. Én nagyon szerettem volna, ha klasszikus zenére dolgoznak, ami a színházakból elég alaposan hiányzik, általában kimarad. Szerintem fontos, hogy egy színész találkozzon klasszikus zenével is, én használtam korábban operákat a rendezéseimben, de most Ravel-ra koncentrálunk. Persze lesz öt Mallarmé vers is, tehát nem tánc, de nem is csak színház, hanem a kettő között egy furcsa kapcsolaton keresztül egy etűdsorozat. Talán ez a legjobb kifejezés rá.

Láttalak a Sirály előadásán a Bárkában. Fogsz még ott játszani?

B.Z.: Nem, mert egy hónapot nem is leszek itthon, kint leszek Franciaországban, és szerintem méltatlan, hogy rám várjon a színház a Sirállyal. Jobb, ha valaki beugrik a saját társulatukból. Azon kívül kiszámíthatatlan az én időbeosztásom jövőre, egyrészt van a Maladype, akik a legfontosabbak, van egy külföldi rendezésem, utána van egy Faust, tehát nagyon sűrű lesz, és nem tudom garantálni, hogy egy hónapban két-három alkalommal egyezetni tudunk.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei