2008. augusztus 4.Kígyós Adrienn
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Főszerepben: a Halál

Oscar Wilde elhíresült mondata így hangzik: "Olyan lény, mint Shakespeare Hamletje, nincs... Annyiféle Hamlet, ahány mélabús ember." És valóban, van valami megfoghatatlan a szerepben, valami, ami miatt a színész személyisége teljesen összeforr Hamletével. Michael Billington összegyűjtötte az általa legjobbnak vélt tíz Hamlet előadást.

"Ötven éve kísérem figyelemmel a színházak és mozik világát, így volt időm kifigyelni a legjobb Hamleteket, és útközben feltűnt pár dolog. Az egyik, hogy a hagyományos Hamlet búskomorságát egy sor más tulajdonság háttérbe szorította: szellemesség, irónia, gyors felfogóképesség, szexuális zavarodottság és durvaság. Ezekből pedig egy olyan férfi karaktere rajzolódik ki, aki akárhány embert képes megölni, kivéve egyet, aki igazán számít: az unokatestvérét, Claudiust.

A teljes szöveg helyreállítása és a rendezők személyisége is döntő változásokat eredményezett. Az alkotók szeretnének hiteles képet festeni Elsinore-ról: egy politikai zsarnokságról, mely a szüntelen megfigyeléseken és lehallgatásokon alapszik. Számomra a legteljesebb képet Yuri Lyubimov orosz rendező 1977-es bemutatója nyújtotta, ahol egy hatalmas szőtt függöny lengett előre-hátra. Ezzel jelképezték, hogy Elsinore rendőrállam, ahol a falnak is füle van.

Időrendi sorrendbe rendeztem a tíz kedvenc Hamletemet. Miközben figyelmünk középpontjában a színész és játéka áll, szeretnék rávilágítani, hogy miként keveredett az egyéni kinyilatkoztatás a kor szellemével, melyben az adott színész élt.

Michael Redgrave (Stratford, 1958)

Redgrave 50 évesen bújt utoljára Hamlet szerepébe: valójában idősebb volt, mint Goggie Withers, az édesanyját alakító színésznő. Azonban amint feltűnt a színpadon, a korkülönbség egyszeriben jelentéktelenné vált. Csak arra emlékszem, hogy ez volt a szerep legteljesebb értelmezése, amit valaha láttam - magáévá tette Hamlet szenvedélyét, eszességét, erőszakosságát és végső lemondását. Soha nem hallottam nála édesebben előadva a "dacolunk e baljóslattal" kezdetű sorokat. Érzelmi féktelensége volt Redgrave Hamletjének titka és erre csak sok évvel később jöttem rá. Redgrave biszexuális beállítottsága miatt meggyötört ember volt; gyanítom, mélyen megosztott természete - őrlődése magánélete és közszereplése között - tette őt az egyik legnagyszerűbb Hamletté.

Innokenty Smoktunovsky (Orosz film,1964)

Természetesen láttam Olivier Hamletjét a filmvásznon, azonban bármennyire is imádtam őt, annyira lett a film vontatott és bukott. Az orosz verzió azonban valami más: izzó, elmélkedő és tele volt Nureyev féle karizmával. Ezt később fedeztem fel, amikor Londonban játszották Dosztojevszkij: Az idióta c. darabot. Az igazi meglepetést Grigori Kozintsev mesteri rendezése nyújtotta. Tynan azt írta: "ez volt a legmeggyőzőbb Elsinore, aminek valaha is szemtanúja lehettem színházban vagy moziban". Ekkor vettem észre először, hogy Hamlet gyötrődését a háttérben lázasan készülődő, harcra kész udvar is visszatükrözi.

David Warner (Stratford, 1965)

Igazi romantikus herceg: magas, esetlen, kicicomázott. Warner huszonéves Hamletje az elidegenült ifjúságot tükrözte. Olyan előadás volt, mely a színészt ikonná emelte, és ami után fiatalok tömege állt az öltöző előtt. Mindez Peter Hall tehetségének is köszönhető, hiszen a tapasztalatlan Warnert végig irányította az előadás során. Volt valami végtelenül megindító Warner elveszettségében és tehetetlen siránkozásában: "Én nem tudom mért élek mondogatva: ’Ez a teendő’." Olyan előadás volt, mely átformálta a szerepet az akkori generáció ízléséhez igazodva.

Derek Jacobi (Elsinore, 1979)

Jacobi sokszor játszotta Hamletet, először a hatvanas években. Azonban soha nem tudtam elvonatkoztatni a személyét egy furcsa előadástól, amit a Kronborg kastélyban rendeztek. Nem csak hogy esett, valósággal elöntötte a közönséget a lezuhogó víz, így a színészek is zavarba jöttek. Jacobi majdnem elrontotta a szöveget, azonban pont emiatt sikerült olyan hűen bemutatnia Hamlet zavarodottságát, szenvedélyét és kedvességét.

Michael Pennington (Stratford, 1980)

Pennington volt valószínűleg az egyetlen színész, aki nem csak eljátszotta a szerepet, hanem egy értelmező kézikönyvet is írt a darabhoz. Olyan személyiség volt, aki tudósokat is megszégyenítő tehetséggel olvasott a sorok között. Színészek egy csoportja fel akarta dolgozni a Hamletet, azonban a főszereplőt ellenszenves alakként kívánták ábrázolni. Pennington odaadta nekik könyvét, és elmagyarázta, az a Hamlet, aki a szenvedélyek rabja, aki határtalanul intelligens, csak egy valami nem lehet a színpadon: buta. Pennington nem csak Hamlet személyiségét fejtette meg. John Bartonnal készített produkciójából kiderül, kitűnő érzékkel leplezte le a világ rejtett igazságait egy olyan világban, ahol mindenki csak a szerepjátszással volt elfoglalva.

Jonathan Pryce (Royal Court, 1980)

Pryce-nak félelmetes szakértelme van. Egy olyan tulajdonságát jelenítette meg Hamletnek, amit sokszor hiányoltam a búskomor alakokból - az őszinte veszélyérzetet. Pryce borotvaéles elméje és beépített "hazugságvizsgálója" azt az érzetet kelti a nézőben, hogy akármelyik percben úrrá lehet kétségein és megöli Claudiust.



Stephen Dillane (Gielgud színház, 1994)

Dillane volt az első, aki meztelenre vetkőzött a színpadon, mely egyfajta szimbolista megjelenítése volt Hamlet szexuális zavarodottságának. De az előadás igazi titka mégis a gúnyolódás volt, mellyel kiábrándultságát próbálta leplezni. Az egyik percben még Poloniust (Donald Sinden) figurázza ki; a következőben már kényszeredett lemondással így szól hozzánk: "Ekképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál." Meztelensége a színpadon pedig, azt hiszem, végképp lezárta a Hamlet előadások romantikus hagyományait.

Kenneth Branagh (Film, 1996)

Branagh a szerepet nem csak saját reneszánsz színházában játszotta el, hanem az általa rendezett, sztárokat felvonultató filmben is. Sokan vádolták pimaszsága miatt. A filmvásznon Hamletet saját huncutságával és atlétikus alkatával is felruházta. Wilde szerint semmi sem fogható Shakespeare Hamletjéhez. De Branagh épp ennek az ellenkezőjét bizonyította be: azért tud fennmaradni a játék, mert a hősben mindannyian magunkra ismerhetünk.

Angela Winkler (Edinburgh, 2000)

Rengeteg női Hamlet létezik, azonban Angela Winkler teljesen megigézett Peter Zadek német produkciójában. Harisnyanadrágjában és hosszú köpenyében nem akarta a férfiasság látszatát kelteni. Ehelyett Hamletet saját személyiségéhez igazította és még valamit előtérbe tudott helyezni: Hamlet képes volt nagyon szeretni. Gyermeki rajongással volt a Szellem iránt, Ophelia mellett pedig gyengéd törődése került előtérbe. Ez talán nem fedte le Hamlet teljes karakterét, de bebizonyította: a szerep független a főszereplő nemétől.

Simon Russel Beale (Nemzeti Színház, 2000)

Újabb pofon a tradícióknak. Az idők során a szerepet mindig vézna alakok testesítették meg. Azonban Russel Beale gúnyosan megsimogatja terebélyes pocakját, amikor bejelenti: "felhagytam minden szokott gyakorlattal". De a színész nagyszerű játékához hozzátartozik az a véget nem érő morális undor, mellyel a körülötte lévő romlott világot szemléli. Ő is egy tökéletes Hamlet, abban a korban, melyben az irónia az úr."




/Michael Billington/

***


Magyar nyelvű idézetek: Arany János
Forrás: www.guardian.co.uk


Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

nem
regisztrált
aisz0811 2008-08-04 12:25:33
Én azért hiányolom a listából Sir Laurence Olivier-t, nála gyönyörűbben senki sem adta elő a Lenni vagy nem lenni monológot. És abban is lehet valami, hogy Hamlet nem volt atletikus alkat, az utolsó színben, amikor Laertessel harcol, Gertrudis azt mondja: "Tikkad, mert kövér. :)
Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei