Istentelen ifjúság - Jégkockába zárt nemzedék
Vidovszky György rendezésében a Bárka színház Istentelen ifjúság című előadása ígéretes kezdet lehet a Seress Zoltán igazgatta társulat számára, hiszen az Ödön von Horváth írásából készült darab mindent magában hordoz, ami egy ütős repertoárban szerepelhet: történet, művészi igényesség, filozófia, és remek színészi alakítások.
Az Istentelen ifjúság történetében és dramaturgiájában tökéletesen alkalmazkodik a jelenkor emberének gyors ritmikájához, hiszen a szerepek, a jellemek, és a helyszínek pillanatok alatt változnak, érzékelhetően, nem félreértelmezhető formákba öntve. A történet a harmincas években játszódik, a náci Németország egyik iskolájában, ahol egy tanár az óráján kijelenti, hogy a négerek is emberek. Ezután érezhetővé válik egyfajta feszültség a diákok és a tanár között, de igazából nem ez a valódi konfliktusforrás - hanem a fiatalok világa, akik próbálnak a korhoz méltóan cselekedni és gondolkodni, ám ezáltal teljesen összezavarodnak,és menetelnek a káosz felé, ami majd később felemészti őket.
A részben gyerekszereplőkkel életre keltett darab tökéletes példája annak, hogyan kell 2008-ban - kissé vulgáris szót használva - színházat csinálni. Adott a történet, a rengeteg színhely, a belső monológok izzása, a sok szereplős helyzetek és hangulatok. Ami zseniálisan kivitelezett, az a darab felépítése, hiszen van olyan jelenet, ahol egyazon gyermek színész játssza a diákot, az apját, illetve az iskola igazgatóját. Szó sincs értelmezhetetlen vonalvezetésről, a történet, a jellemek, a konfliktus gördülékenyen halad előre a várható és érzékelhető katasztrófa felé.A tanár-diák konfliktus egy egyetemesebb probléma zanzásított formája, és a fiatal német fiúk, aki a már említett harmincas években próbálnak az elvárt eszmékhez idomulni önmagukat taszítják a mélybe, ami a darab végén, ha nem is katartikus elemként, de megfogalmazódik a színpadon. Amikor az iskola diákjai és tanárai elmennek a katonai táborba, mintha mindenki kivetkőzne önmagából, és felszínre törnek az igazi jellemek. A tanár figurája kezdetben az igazság és emberség határain lépeget teljes nyugalommal, de a cselekmény sodrásában aztán kiderül, hogy a gyávaság és félelem bizony kikezdi az ember jellemét, és ezáltal elbukik valami nehezen értelmezhető erkölcsi mérce szerint.
A gyilkosság jelképe annak a kornak, amiben a darab játszódik, és mikor a gyilkos megmutatja "önmagát", ijesztő mélységeket láthatunk, és kiderül, hogy talán nemcsak a kor a hibás, hanem maga az ember is, hiszen veleszületett jellemét legfeljebb csak felerősítheti egy eszme, de változtatni nem mindig tud rajta. A kellékek a ma oly divatos eszköztárakból merítkeznek: fekete olajoshordók adják a jelenetek esszenciáját, és dramaturgiailag is remekül beépülnek az előadásba. Egyik fontos "eszközei" a darabnak a jégkockák - ezek nemcsak jelképesen, hanem kézzelfoghatóan is az elődadás részei, és művészi kifejezőeszközként is megállják a helyüket. A világítás a darab szerves része, ilyenkor érzékelhető csak igazán, hogy a fényekkel és árnyakkal mennyire lehet egy történetet formálni. A szereplők közül nem emelnék ki senkit, hiszen mindenki átértékelte, és saját képére alakította a jellemeket, ezért olyan helyzet állt elő, ami igen ritka egy előadás során: létrejött egy olyan művészi szimbiózis, ahol minden egyes szereplő nemcsak része az előadásnak, hanem azt gazdagítja, tágabb keretet biztosít neki.
Az Istentelen ifjúság, mint már említettem, a Bárka új arculatának egyik "ifjonca", és remélhetőleg a Seress Zoltán képviselte művészi igények végre olyan státuszba emelik a színházat, ami e társulatnak kijár. Én úgy értelmezem az Istentelen ifjúságot, mint valaminek a kezdetét, ahol nem olyan elvont, Shakespeare darabokat szétforgácsoló előadások kerülnek bemutatásra, hogy az ember azt érzi, egy életszerűtlen látomás része, hanem igazi darabok, történetek kerülnek felszínre, de nem mindig a hagyományos megoldásokkal kivitelezve.
Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg: