2009. március 24.Árendás Éva
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Viktor, avagy a gyermekuralom - Ilyen a kéjencek sorsa...

A népi bölcsesség szerint a gyermekek nem hazudnak, tiszta szívvel, ábrándokkal és várakozásokkal néznek a jövőbe. Nos, aki ezt kitalálta, nem találkozott még Vitrac főhősével, a kilencedik születésnapján minden előzmény nélkül álnok és nagyképű kéjenccé változó Viktorral.

Azt nem tudjuk meg, milyen volt Viktor korábban, mert a darab első momentumaként a gyermeki ártatlanságot és bájt elhatározásból hátrahagyó fiúcska felfedi új énjének tényét - a cseléden keresztül egyenesen - a nézőnek. A történet egészét tekintve olyan érzésünk támad, hogy ezen, a szellemi felsőbbrendűségéről és személyiségének metamorfózisáról szóló fennhéjázó nagymonológnak csupán annyi funkciója volt a darabban, hogy a komikus helyzetek forgatagában nehogy elkerülje a közönség figyelmét: Viktor más, mint a többi gyerek, egy szimbolikus lény.

Elhatározása egyszerű, tükör akar lenni, felnőttebb a felnőtteknél, hogy (divatosan mondjam) leleplezi és megveti az álszent társadalmat. Legalábbis nagyon igyekszik. Az előadás ezen pontjáról elrugaszkodó családi tragikomédia azonban vajmi keveset láttat a huszadik század hajnalának, a szereplők ágyán kívül zajló morális ballépéseiről. De azt legalább - lásd a Nagy Fruzsina ötletes jelmezei között feltűnő sok fanszőrzet mintájú fehérneműt és lógó gumimellet - rendkívül szemléletesen teszi.

A darab ajánlójában ezt olvashatjuk: Viktor egyidős a századdal, az első repülőgépek, a nagyhatalmi politika, az anarchizmus, a patriotizmus, a morális válság, a szexuális szabadosság és a kábítószerek korával. Nos, ez bizonyosan nagyon jó Viktornak, de Radoslav Milenkovic rendezésére ezek a társadalomformáló tényezők alig vetnek némi halvány árnyékot.

Az Új Színház repertoárjának mindig ötletességre, eleven lendületességre törekvő darabjai közé ennek ellenére jól illeszkedik Roger Vitrac szürrealista látomása, amelyből éppen a szürrealizmus az, amely úgy veszett el, ahogy az a bizonyos gyerek a sok bába között. Mi több, Viktor maga is gyakran elvész. A felnőttek szexuális-hisztérikus nüánszai közepette a gyermek karaktere hosszabb-rövidebb időre a háttérbe szorul.

Egyébként nem rossz darab a Viktor, ha el bírjuk engedni a gimnáziumi irodalom óráról hozott merev értelmezést, és csak a rendező feltételezhető szándéka szerinti rafináltan szókimondó, szexuálisan túlfűtött komédiaként tekintünk rá. Mert ebben a műfajban - néhány nehezen illeszkedő elemet leszámítva - színvonalas és érzékletes.

A családfő (Gáspár Sándor) évek óta házasságtörő viszonyt folytat a szomszédasszonyukkal (Györgyi Anna), aki idejét nimfomániás kitörésekkel és leánya pofozásával tölti, miközben bomlott elméjű férje (Derzsi János) érthetetlen okból még mindig szereti őt. Viktor anyja (Bánsági Ildikó) tud a viszonyról, de vakságot színlel, és ha éppen nem verekszik, álmatag arckifejezéssel lejt fel-le a színek között. A szomszéd kislány (Botos Éva) pedig a gyermeki szépség és ártatlanság utolsó szigeteként igyekszik túlélni, éppen úgy, ahogyan ezt bármely hétköznapi családban, bármely gyermek teszi. Vagyis esélytelenül. Feltűnik még két szereplő, a tekintélyét megjátszó tábornok (Nagy Zoltán) és a színlelés esélyétől is megfosztott Ida Mortemart (Takács Katalin), aki egy betegségnek hála, minden földi hívsága ellenére képtelen abbahagyni a dallamos és öblös szellentést. Nem is csoda, hogy Viktor rögtön felnőttes gerjedelemre lobban iránta.


Viktor, avagy a gyermekuralom


Az komikus elemek derűs feszültségben tartanak, míg a tragikus felhangok tompa közönnyel puffannak a nézőtéren. Mintha az emberek értékrendjének vészcsengőjét a múlt században még megütközést keltő, mára már (valljuk be, társadalmunk beletörődő morális elkorcsosulása által) megszokottá alacsonyodott, önveszélyes bűnök nem kondítanák meg annyira, hogy a viccek áradatából kitűnjenek. Persze ezért legkevésbé a darab hibáztatható. A fiú halála sem zökkent ki minket a derültségből. Ennek egyik oka, hogy Viktor szerethetetlen, a karakterrel sem együtt érezni, sem azonosulni nem lehet. A tálalás miatt még a haldoklásban megfogalmazott létigazságot is úgy szelektálja a fül, hogy minek élni, ha már úgyis csak a munka vár ránk. Pedig Vass György játéka kiváló, ahogyan Botos Éva is képes létrehozni az illékony gyermeki bájt. Ida Mortemart zenére szellentő, hozzá már-már erotikusan vonagló alakjához Takács Katalin kecsessége nélkülözhetetlen, hogy felül tudjuk kerekedni a bélgázok tényén és meglássuk a nő és Viktor között húzódó gondolati kapcsolatot. Ida Mortemart végül csalódást okoz Viktornak, de jóval közelebb áll a lényeghez, az élet valós természetéhez, mint bárki, akit a fiú korábban ismert. Ellenpólusa lehet a Tábornok, a világ képmutatásától előbb az őrületbe, majd öngyilkosságba menekülő Antal pedig az alternatív út járhatatlanságát szimbolizálja, előrevetítve ezzel Viktor sorsát.

A szürrealizmus epizódjellegűen jelenik meg a képi világon, de ezeknek a részeknek bizonyos mértékű elidegenedése figyelhető meg a történet egészétől. Ilyen a hármas osztott színpadkép egyik kerettelenül hagyott momentuma, a varrógép. Ida Mortemart feltűnése, illetve a zárójelenetben, Viktor boncolásánál Eszter közönséges ábrázolása ugyanezzel a gondolati gyökértelenséggel vádolható. De engem ez sem zavart.

Az Új Színház közönsége azért ül be a nézőtérre, hogy szórakozás közben valami többet kapjon. És hogy mi az a több? Egy kis gondolat, némi meglepetés, fantázia és bátorság.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2021 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei