2009. március 31.Dunai Dóra
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Botho Strauß: A Park - Rendhagyó beavatás a Nemzetiben

Különös randevút adott Alföldi Róbert. Betekintést engedett legújabb rendezésének, a Park című darabnak bemutató előtti előadásába, majd beszélgetésre invitálta a nézőket és az alkotókat: osszák meg egymással gondolataikat a látottakkal kapcsolatban.

Azért nem mindennapi alkalom, hogy a Nemzeti Színházba az ember a művészbejárón keresztül érkezzen, ahol már a lift előtt összetalálkozik az este néhány főszereplőjével. Alföldi Róbert találóan fogalmazott az előadással kapcsolatban: "Ez egy első randi volt". Így nem meglepő, ha feszült várakozással telve vártam, mi lesz ebből az első találkozásból: esetlen lesz, mint ahogy azt életben megszoktuk az első randevúkkor, és igyekszik majd mindenki csak a jót mutatni magából? Előre bocsátom: szerencsére nem így történt.

"Már régóta meg akartam rendezni ezt a darabot, sok igazgatóhoz vittem már el, eddig mindenki visszadobta... Szerencsére a mostani igazgatóm nem dobta vissza..." - avatott be részletekbe a rendező még a színdarab megkezdése előtt, kijelentésével mosolyt csalva a nézők arcára. Majd pedig bemutatta az alkotócsapat egy elengedhetetlen szereplőjét, aki nélkül nem jöhetett volna létre az előadás. Ő nem más, mint Forgách András, a darab fordítója, aki keményen megdolgozott a darabért - "Amikor egy-egy nap 12 óra munka után, miután sikerült lefordítanom kábé másfél oldalt és lementem sétálni, mindenki botho strausszul beszélt..." - de nagyon jó munkát végzett.

A művet Botho Strauß, az egyik legtöbbet játszott kortárs német drámaíró jegyzi: még harminc évvel ezelőtt írta Peter Stein rendező számára. Senkit se tévesszen meg a dátum - hihetetlenül aktuális darabról van szó. Volt, aki rendezői aktualizálást vélt felfedezni a gazdasági helyzet és a hazához való kapcsolat ábrázolása során, azonban, mint később kérdésre ez ki is derült: ez benne van az eredeti darabban. Ahogy Alföldi Róbert is fogalmazott: "Számomra üdítő, hogy ezek szerint csak harminc évvel vagyunk lemaradva Berlintől, én százra saccoltam volna..."

Még a darab kezdete előtt a néző tisztában van azzal, hogy egy Szentivánéji-álom parafrázisra számíthat, azonban ez csak egy támpont a darabban. A szál természetesen a Shakespeare-i vonalon folyik: Oberon (László Zsolt) és Titánia (Nagy Mari) leereszkedik az emberek közé, azzal a szándékkal, hogy megváltoztassák őket: a mai anyagias és szexista világban igazi érzelmeket, szerelmet mutatva nekik. Azonban kudarcot vallanak, meghasonulva önmagukkal, azoknál az embereknél is fásultabbá és érzelemmentesebbé válnak, akiket meg szerettek volna változtatni. Az alaptörténet tehát adott, azonban ennél jóval többről van szó, a darab rendkívül mélységekben ábrázolja a mai világot, a mai társadalmat és értékrendet, egy tükröt tartva a néző felé: tessék ebben élsz, te is ilyen lehetsz vagy már vagy is. Nem kertel, de nem is túloz, még ha elsőre úgy is tűnik, de ez a fájó igazság.

Remek színészi alakítások teszik még hitelesebbé korunk problémáit: így például Schell Judit, Murányi Tünde, Rátóti Zoltán és Stohl András akik az egyszer szerelmes, egyszer félrelépő, fásult, kiégett máskor útjukat kereső házaspárokat alakítják. Játékuk során több társadalmi probléma is megfogalmazódik, amely elgondolkodtatásra készteti a nézőt, még ha olykor mosolyog is rajta. A házaspári alakítások mellett László Zsolt és Nagy Mari alakítása is figyelemre méltó, főleg miután már a tervük kudarcot vallott, és a megbukott embereket formálják meg. Makranczi Zalán (a szerep szerint Titánia fia) alakítása pedig az előadás végén nagyot üt, székhez szegezi az embert.

Végül a darabbal mindenki magára marad, ami azért nem baj, mert egy olyan darabról van szó, ami nem mondhatja minden embernek ugyanazt. Mindenkinek a saját értelmezését kell benne megtalálnia, azt a mondanivalót, netán részt, szereplőt kiragadni belőle, akit vagy amit a legközelebb érez magához. Mindenkinek mást mond a darab, mindenki dönthet saját belátása szerint, hogy mit tesz vele, mire használja. Sok mindenben segíthet. Segíthet, hogy szembesüljünk önmagunkkal, hogy felismerjük a jelenlegi helyzetünket. És segíthet a döntésben is. Döntsön mindenki belátása szerint: mit kell megtenni, hogy másképp legyen, mint amit látott, vagy éppen mit nem kell megtenni, hogy ne így alakuljon. Ugyanakkor megdöbbentő, hogy ha nem teszünk semmit, akkor így is alakulhat, sőt, lehet, hogy már így van, csak még nem vettük észre, vagy még nem akarjuk észrevenni.

A randevú tehát jól sikerült, esetlenségről szó sem volt, a rendező, a díszlet (Menczel Róbertet illeti a dicséret) a színészek tökéletes munkát végeztek. A jót nem csak mutatták magukból, hanem sikerrel ki is hozták. Az előadás után pedig nem szégyelltek színt vallani, hogy egyelőre még az alkotóknak is rejtélyes kissé a darab, igyekszik mindenki a saját értelmezése szerint hozzányúlni. Persze nem maradhattak el a megmosolyogtató félmondatok: "Mindig, ha megkapok egy szerepet, megmondom, hogy kinek kellene helyettem eljátszania. Most nem mondtam senkit, mert fogalmam sincs kinek kellett volna..." (László Zsolt), nézői kérdésre válaszolva pedig: A legnagyobb kihívás a szerepben? "Hát most beszélni róla..." (Nagy Mari) de az őszinte vallomások sem szintén László Zsolttól: "Alföldi Róbert általában az első perctől az utolsóig tudja, hogy mit akar, de az olvasópróbán még ő is feltette a kezét, hogy lesz, ami lesz."

Hát lett. Nem egy könnyű darab, nem olyan, amit másnapra elfelejtünk. Egy olyan előadás született, ami még napokig ott motoszkál az ember fejében, mélységig hatoló gondolkodásra és továbbgondolásra késztet. Aztán pedig lesz, ami lesz. Aminek szerintünk lennie kell.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2020 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei