2009. október 11.Sós Eszter
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Nádas Péter Találkozás című drámája a Bárka Színház műsorán

Három asszony, három fiú, egy láthatatlan vonalakkal három részre tagolt steril tér, három történet, amely valójában egy. Egy találkozás története, ahol a főszereplőknek a sötét múltat kell közösen feldolgozniuk. Nádas Péter Trilógiájának (igen, ez is három) középső darabja, a Találkozás, Gergye Krisztián rendezésében kerül színpadra a Bárka Színházban.

A Találkozás nézőjeként, avagy inkább helyesebb lenne úgy mondani, hogy résztvevőjeként, hovatovább átélőjeként, a durván kétórányi játékidő alatt többször is felmerült bennem, hogy ebből a történetből milyen fantasztikus filmet készíthetne Pedro Almadóvar, vagy éppen David Lynch. Aztán a darab vége felé egyre világosabbá vált számomra, hogy a tökéletes filmes adaptációja akkor születhetne meg a műnek, ha a két rendező közösen készítené azt el.

Hogy miért mondom mindezt? Mert a történet nőalakja, Mária, tipikus almadóvari asszony. Sok szenvedésen ment keresztül, mégis, minden erejével boldogulni próbált az életben. Bátor, látszólag megtörhetetlen. Az pedig, hogy három nő és három férfi játssza a kétszereplős történetet, ráadásul többször "átlépnek" a másik két páros szűkre szabott játékterébe, és a fiatalemberek nemegyszer helyet is cserélnek egymással, egyértelműen olyan helyzet, amely David Lynch-nek kedvezne.

Azért tartottam fontosnak megemlíteni az előbbi gondolatot a darab kapcsán, hogy érzékeltessem, ez a mű többszörösen átlép teret és időt. Elsősorban azzal, hogy a Találkozás pont harminc évvel ezelőtt íródott, de olyan dolgokról szól, melyekkel mindmáig nehezen nézünk szembe. Egy nő elmeséli hogyan próbált meg elszökni az országból, majd a sikertelen kísérlet után mit műveltek vele az Államvédelmi Hatóság börtönében, és hogy hogyan keveredett viszonyba az ÁVH ügyészével, akinek a nő másodszori börtönbekerülése száradt a lelkén. Mindezt pedig pont a volt szeretője fiának meséli el, aki külsőleg mintha apja pontos mása lenne és lélekben is, mintha apja terhét cipelné, és most próbálná feloldozni magát az egykori bűn alól.

Nádas Péter drámáihoz, érthető okokból, kevesen mertek hozzányúlni keletkezésnek időszakában. Habár az 1977-es Takarítás, és az 1980-ban íródott Temetés különálló művek, mégis sok szállal kötődnek a Találkozáshoz (ezért is nevezik sokan csak Trilógiának a három drámát). Gergye Krisztián, aki elsősorban nem színházi rendezőnek, hanem koreográfusnak és táncosnak tartja magát, úgy gondolta, hogy a három művet két darabra bontja. Így született meg a Találkozás a Bárka Színház Stúdió színpadán, a MU Színházban pedig a Temetés. Míg az elsőben a klasszikus színházi eszközök dominálnak, és a mozgás, a két főszereplő között fantasztikusan megkomponált testi interakció és az élőzene inkább csak árnyalja a történetet, addig a MU Színházban a tánc már főszerepet kap és a színészek felolvasókká "redukálódnak", míg a két táncos "játssza el" magát a történetet.

A MU színházban a rendező egyben főszereplő is, míg a Bárkában megmarad a klasszikus direktori szerepben. És hogy milyen előadást rendez egy táncművészet felől érkező rendező? Mindenképpen olyat, amelyben nem a beszéd az elsőrangú kifejező eszköz. Természetesen mély tartalommal bír Nádas Péter szövege, ám legalább ennyire fontos a két (avagy hat) főszereplő kezdeti tartózkodásának, majd fokozatos megnyílásának kifejezése metakommunikáció által. És éppen ebben nagyon erős a rendezés, meg maguk a színészek is, és éppen emiatt van az, hogy hatásos a Találkozás, méghozzá nem is kicsit.

Pedig a díszlet puritán. Fehér szoba, három ajtó, két kis szekrény, két szék, egy ágy és egy kávéfőző. Három nő vár a nézőtér felé döntött színpadon. Az egyik lefőz egy adag kávét és közben mérget önt egy pohár borba. A másik nő ül a széken, kezében a pohár bor. A harmadik nő az ágyban fekve agonizál. Egy állapot három stádiuma. Három kiragadott kép az időből. Megérkezik a fiú. Mindhárom pár görcsösen próbálja elkezdeni a beszélgetést és a néző is egyre kíváncsibbá válik, hogy miért találkozik itt és most ez a két ember. Először azt gondoljuk, hogy talán légyottra készülnek, majd megtudjuk, hogy a nőnek a férfi apjával korábban viszonya volt. A fiú ennek a történetét akarja hallani, de közben érezzük, hogy több is van a háttérben. Kezdetben egyikük sem tud az üres frázisokon kívül mást mondani, de aztán egyszer csak előtörnek a nőből a kimondatlan dolgok, melyekről még sosem beszélt senkinek.

Azt mondja, hogy "a világ legszebb szerelmes történetét" fogja elmesélni a fiúnak, de ez valójában nem egy szerelmes történet. Itt bűnről van szó. Egy ember, vagy ha jobban tetszik egy korszak bűnéről. A fiú bűnösnek érzi magát, úgy érzi apja ezt hagyta rá örökül. És a nő is bűnösnek érzi magát, hiszen szertett egy férfit, aki bár elárulta őt, mégis a szeme láttára lett öngyilkos. Fel kell oldozniuk tehát egymást. S míg a darab elején már kiderül, hogy a nőre halál vár, addig a fiú sorsa kérdéses. Megtisztulhat, vagy bele is roppanhat a kimondott szavak által rárakott teherbe.

A szoba, ahol a főszereplők vívják párharcukat, olyan, mint az a szoba, ahol a nő és a fiú apja tartották légyottjaikat. A mindenen uralkodó fehér színből a fekete ruhák és a bor vöröse emelkedik ki jelentőségteljesen. A darab végén a nő leönti egy kancsó vízzel a fiút, azaz rituálisan megmosdatja, feloldozza őt a bűn alól. A szimbólumok mellett tehát egyfajta szertartásosság is jellemzi a darabot. Minden mozdulat kimunkált, és jelentőségteljes. Mesterien megkoreografált. Minden arckifejezés, minden pillantás a helyén van. Különösen erős ebben a három főszereplőnő Spolarics Andrea, Varga Anikó és Vajú Olga. Talán éppen az ő nagyságuk miatt halványul el egy csöppet a férfiak (Pásztor Tibor, Szabó Gábor, Dévai Balázs) játéka.

Sokat tesz hozzá az előadáshoz az is, hogy aláfestő zenét szolgáltat a színpad előtt elhelyezkedő három muzsikus, akik nem kívülállók, hanem maguk is a darab aktív részesei, hiszen követik és árnyalják a szereplők rezdüléseit, úgymond velük együtt "lélegeznek". A dallam leginkább vallásos énekeket idéz, és ez nem is véletlen. A Találkozás egy bűnbocsánat története, és az előadás végén a három pár mindegyik tagja megtisztul, ki a halál, ki a másik fél által. A nézőnek viszont a játékidőnél jóval többre van szüksége, hogy feldolgozza a triplán kapott katartikus élményt.

***


Nádas Péter: Találkozás
Bemutató: 2009. október 9.
Helyszín: Bárka Színház, Stúdió

Szereplők:
Mária: Spolarics Andrea, Varga Anikó, Varjú Olga
Fiatalember: Pásztor Tibor, Szabó Gábor, Dévai Balázs
Zenei szerkesztő: Philipp György
Zenészek: Bartek Zsolt, Szakács Ildikó, Philipp György
Díszlet, látvány: Gergye Krisztián
Jelmez: Béres Móni
Dramaturg: Miklós Melánia
Asszisztens, a rendező munkatársa: Hajós Eszter
Ügyelő: Petrik Zsolt
Rendező, koreográfus: Gergye Krisztián

A Bárka Színház, Gergye Krisztián Társulata, a Budapesti Őszi Fesztivál és a MU Színház közös produkciója.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2020 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei