2007. november 16.Horváth Krisztina
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Mikrofonállvány a fej felett - Manu Chao Bécsben

Nem csinál ő semmit. Csak kisétál a színpadra, fején a piros, csücskös kendőjével, belehunyorog a fényekbe, megpendíti az első akkordokat, és azonnal egy stadhalle-nyi fiú és lány kezd heves sikítozásba és ugrálásba. Pedig nem csinál ő semmit. Csak zenél, csak énekel.

Legendák már úgyis születtek róla szép számmal, gazdagítsuk most tovább a felhozatalt egy kedves kis szösszenettel, mely szerint a koncert napján, délután a Stadthalle előtt lődörgők abban a szerencsében részesültek, hogy találkozhattak Manu Chao-val, aki egyszerűen csak arra járt. Persze ez önmagában még nem volna akkora csoda, hiszen ő is csak ember, na de hogy milyen, azt kiválóan példázza a következő eset. Történt ugyanis, hogy odaszaladt hozzá nagy elképedésében és örömében két szlovén fiatal, és segítségét kérték, azon keseregvén, hogy nekik bizony már nem jutott jegy. Erre Manu valami igen nemeset cselekedett: feliratta a két hoppon maradt jegytelent a listára, minek következtében ők ingyen és bérmentve látogathatták meg a koncertet. Volt ott öröm, s boldogság, meg lesz mit mesélniük otthon, legalább. Na persze, a koncertről is van mit.

Vacogó, forralt bort szürcsölgető tömeg várakozott a belépésre, a Stadthalle fényei hívogatón csillogtak, valódi interkulturális élményfürdőt nyújtott a helyszín, és még az osztráknak hitt punkok is magyarul szólaltak meg, de oda se neki. Leszakadt a kis perforált rész a jegyről, amit hónapok óta féltve őrizgettünk, és egyszer csak bent találtuk magunkat, ahonnan már csak néhány lépés és egy harcias ruhatáros néni választott el bennünket életünk egyik meghatározó élményétől. Aztán bekövetkezett, feltartóztathatatlanul.
Befurakodván a hatalmas tömegbe, lábujjhegyen ágaskodva láthattam csupán néhány pillanatra a színpadot, de tulajdonképpen nem a vizuális élmény az elsődleges szempont, gondoltam - bár az se baj, ha van, ugye.

El kell mondanom, hogy aki azért látogatott el Bécsbe, hogy megismerkedjen az új albummal, nos, annak csalatkoznia kellett, hiába lett volna hivatalosan ez egy lemezbemutató koncert. A La Radiolináról mindösszesen három dalt hallhatott a közönség, elsőként az El Hoyo-t, ami egyébként is várható volt, hiszen már az augusztusi koncerten is játszották, nem kevesebb sikerrel, mint most. A koncert közepe táján felbukkant a Tristeza Maleza, számomra igen kedves nóta, persze lényegesen húzósabb tempóban prezentálták, mint ahogyan a lemezről megszoktuk, de hát a koncert az koncert, meg kell mozgatni a közönséget rendesen. Végül pedig a koncert lezárásaként hangzott el a La Vida Tómbola, azt hiszem, méltó befejezése volt ez a két órányi tombolásnak, minden tekintetben.

Természetesen a koncert többi részét sem hagyhatjuk szó nélkül, hiszen felcsendült minden jól ismert dallam, mely egy tisztességes Manu Chao rajongó szívét megdobogtatja: a Clandestino utolsó sorában teljes átéléssel kiabáltuk, hogy "ilegal", a Por el suelo-t és a Desaparecido-t hasonló lelkesedéssel énekelte együtt a közönség Manu-val, tettünk továbbá egy jó kis kirándulást Tijuana-ba, persze csak képzeletben. A Proxima Estación: Esperanza című albumról is megszólaltak a szokásos, kedvenc nóták, így a La Primavera és a Me gustas tu, volt is ugrándozás, meg sikítozás, és aki ülőjegyet váltott, az is eszeveszett ökölrázás kíséretében lógott le az erkélyről. El kellett telnie néhány percnek, mire a Merry Blues-t felismertem, tekintve, hogy az egyébként kellemes, inkább lassúnak nevezhető tempójú dalból egy fékvesztett őrjöngésbe torkolló valami lett, de mondanom se kell, ez is sikert aratott. Mint ahogy minden, még a Bongo Bong-ot is szeretni tudtam, pedig azt egyébként nem.
Háromszor engedett a közönség követelésének a zenekar - ennyiszer jöttek vissza, és játszottak "csak még egy kicsit", és kétség sem férhet hozzá, hogy ők maguk is legalább annyira jól érezték magukat a színpadon, mint mi odalent: hiszen a végén Manu a mikrofonállványt lengette a feje fölött, a gitáros fel és alá rohangált, hogy a dobosokról (mert belőlük kettő volt) meg már ne is beszéljünk.

Gondolkodtam, hogyan lehetne frappánsan összefoglalni a Stadthalle falai közt eltöltött bő két órát, ám arra jutottam, hogy nem lehet. Feledhetetlen pillanatokat nyújtott Manu Chao és a Radio Bemba Sound System; olyannyira, hogy még azon is képesek voltunk túltenni magunkat, hogy egy sör öt euróba került. És ez, ugye, azért nagy szó.


Kapcsolódó cikkünk:
Manu Chao üdvözöl a paradicsomban

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei