2007. november 27.Nádor Gábor
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Kaotika és szabadság - Vienna Art Orchestra

A leginvenciózusabb nagyzenekar. Experimentalista újítók prominens csapata. A European Visionaries című album bemutatása - Jazz koncert az A38 hajón.

Nehéz szavakba önteni egy zenei élményt, főleg akkor, ha dzsesszkoncertről van szó. A bölcsek úgy tartják, a whiskey-hez meg kell érni - állítom, a dzsesszel is ugyanez a helyzet, vagy legalábbis hasonló. Hiszen mikor már kezdené az ember felismerni a folytonosságot, az ismétlődő motívumokat, akkor jön a váltás. Mondhatni kaotikus, de az előadók erre azzal védekeznének: ez a zenei szabadság! És hát ki is merne szembeszállni a világ egyik legsokoldalúbb és legőrültebb bigbandjével, a Vienna Art Orchestrával? A válasz egyszerű: csakis egy másik dzsessz-zenekar.

Az VAO 1977-ben alakult Bécsben, mathias rüegg (szigorúan kis betűvel) svájci származású, grazi Zenei Főiskolát végzett bárzongorista kezdeményezésére. Az együttes repertoárjában éppúgy megtalálható a dzsesszesített Strauss-keringő, mint a klasszikus Ellington- vagy Mingus-sztrenderek feldolgozásai. A zenekar tulajdonképpen a posztmodern dzsessz feltalálója. A nagyközönség számára épp oly élvezetes a játékuk, mint a vájtfülűeknek, mivel közérthető a mondanivalójuk, és nem nélkülözi a finom zenei humort sem.
Évente többször körbeutazzák a földet, hogy művészetüket megoszthassák a hallgatósággal - így jutottak el hozzánk is, az A38 hajóra, immáron többedszerre.

Ami a november 12-i koncertet illeti, igazi dzsesszes hang(ulat)kavalkád varázsolta el a nézőket mésfél órán keresztül az A38 hajón. A zenészek a "European Visionaries" című saját albumukat mutatták be, ezen belül tizenhárom filozófus, politikus, tudós (köztük: Leonardo, Kant, Assisi Szent Ferenc, Kopernikusz, Newton, Freud) gondolatainak megzenésített változatát adták elő. Persze aki valami kézzel fogható dologra számított, annak sajnos csalatkoznia kellett. Nem voltak érthető szövegrészek, magyarra lefordítható verssorok, itt minden érzést, eszmét, filozófiai mondanivalót a muzsika adott vissza. A dzsessz erre tagadhatatlanul a legalkalmasabb, hiszen a zenének az a fajtája ez, amelybe aztán mindent bele lehet szőni (és álmodni), egy mesét éppúgy, mint akár egy valós történetet, a tudományos gondolatokról nem is beszélve.

Az előadás alatt a zenekari tagok bemutatták 30 éves pályafutásuk alatt érlelődőtt sokoldalú tehetségüket: a fúvósok közül csak kevesen játszottak egy hangszeren, a többség még a számok alatt is váltogatta fegyvereit, amikből aztán fantasztikus hanganyagot lövelltek a közönség felé. A művek mindegyike egy-egy tag szólójára épült, akik rendre előrejöttek a színpadon, majd mintegy szembeszállva a tömeggel (hol feleselve, hol vitatkozva, hol felelgetve, vagy csak bele-bele szólva a hangszerkórus zenéjébe) előadták produkciójukat. Egyikük-másikuk olyan virtuóz módon fújta hangszerét, hogy szinte még a közönség is bekapcsolódott a játékba (vagyis lélegzet visszafogva hallgatták és nézték, miként présel ki magából a maiestro minden csepp levegőt).

Itt mindenkinek jutott kibontakozási lehetőség: a vokalista hölgy, akárcsak a fúvósok és a szólógitáros, szintén teret kapott egy szám erejéig. Hangja meglepő volt, erőteljes, de mégis lágy. Nem csatangolt a hangsorok mezején, mint a fúvósok, de megtett mindent annak érdekében, hogy a dzsessz jazz maradjon.

A szólógitáros produkciója is hasonló módon lenyűgözte a közönséget, aki az elektromos gitár minden pontján pengette a húrokat, a hangszer nyakán éppúgy, mint a testén; mindemellett a lába pedig sűrűn váltogatta a pedálokat, hogy minél bonyolultabb hangokat csaljon elő hangszeréből.

Bár az első szám kezdetekor feltűnt, hogy hátulról, a bárpult irányából zavaró csörömpölés szivárog a színpad felé, de ahogy bemelegedett mind a közönség, mind a zenészek, az előadás annyira a bűvkörébe vont mindenkit, hogy a külső tényezők megszűntek létezni, és csak a DZSESSZ maradt, semmi más. A végeredmény pedig a koncert végére egy totális zenei kielégülés, aminek a közönség tapsorkánja volt a csúcsa. Katarzis a köbön (az eredetileg tervezett háttérvetítés nélkül is).

A mindössze kilencven perces koncert (mily gyorsan telt az idő!) két visszatapsolást is megért, s így vált a produkció teljessé és egésszé. A második alkalommal - talán ez is a nagy terv részét képezte - csupán egy kisebb trió jött vissza, és mutatványuk inkább volt játék, egyfajta feloldozás, visszatérés/visszasegítés a kézzelfogható valóság síkjára a nagy gondolkodók ideái után.

A lenyűgözött hallgató pedig "Ámen" helyett felállt, még tapsolt egy sort vörösödő tenyérrel, majd élményekkel és megfogalmazhatatlan örök eszmékkel gazdagon feltöltve ért szárazföldet a létezés (és Budapest) szilárd talaján.


Az együttes tizenhárom fúvós tagot számlál, név szerint:
Tobias Weidinger (D): trombita
Matthieu Michel (CH): trombita
Juraj Bartos (SK): trombita
Stephan Zimmerman (D): trombita
Adrian Mears (AUS): harsona
Robert Bachner (A): harsona
Dominik Stöger (A): harsona
Ed Partyka (USA): basszusharsona, tuba
Nico Gori (I): altszaxofon, klarinét
Joris Roelofs (NL): altszaxofon, fuvola
Harry Sokal (A): tenor- és szopránszaxofon, fuvola
Andy Scherrer (CH): tenorszaxofon
Herwig Gradischnig (A): baritonszaxofon, basszusklarinét

És a többiek, persze nem utolsósorban:
Anna Lauvergnac (I): ének
Martin Koller (A): gitár és szintetizátor
Hans Strasser (A): basszusgitár
Mario Gonzi (A): dob
Igrid Oberkanins: ütősök
mathias rüegg (A): hangszerelés, zenekarvezető (aki nevét szigorúan kis betűvel írja)

(A képek a szerző saját felvételei.)

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei