Klasszikusok a Zeneakadémia színpadán - Bécs és a valcer mindenkié!
Különleges bécsi időutazásban volt része annak, aki február 25-én ellátogatott a Zeneakadémiára, hogy meghallgassa a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tehetséges diákjainak szimfonikus zenekarát, Berkes Kálmán vezényletével. Az Alma Mater koncertsorozat harmadik állomásán Mozart, Beethoven és Johann Strauss művei csendültek fel a Zenepalota falai között.
A Zeneakadémia Alma Mater koncertjeinek szervezői is hasonlóan gondolkodhattak, amikor a 3. Hérosz koncertre keresték a szerzőket: Mozart, Beethoven és Strauss mindig remek választásnak bizonyul, akár komolyzenerajongókat céloz az ember, akár a fiatalokat szeretné becsábítani. S hogy jól döntöttek, azt ékesen bizonyította az, hogy már félórával az előadás előtt nagy tömeg ácsorgott a Zenepalota lépcsőin - egyrészt a benti zsúfoltság elől menekülve, másrészt viszont valószínűleg annak okán is, hogy februárhoz képest szokatlanul enyhe, szinte májusesti levegő csiklandozta a komolyzene rajongóit. Volt ott öreg és fiatal, magyar és nem-magyar, halkan csevegő, elegáns koncertbarátnők és hangosan nevetgélő, farmeros-pólós tinédzserek.
Fél 8 körül aztán mindenki elfoglalta a helyét, s kíváncsi várakozással fürkészte a színpadot, ahol az ütősök, vonósok és fúvósok (látszólag) higgadtan várták a műsor kezdetét. Nem is kellett sokáig várakozni: hamarosan megjelent Batta András, az akadémia rektora, s néhány meleg szóval üdvözölte a közönséget, majd röviden bemutatta az est karnagyát, Berkes Kálmánt, aki e koncert kedvéért Tokióból utazott a magyar fővárosba, ahol immáron 16 éve él és dolgozik.
Hogy miért "Bécs és valcer"? Nos, mindhárom zseniális szerző kötődött Bécs városához: Wolfgang Amadeus Mozart (1719-1787) és Ludwig van Beethoven (1770-1827) ott hunyt el (őket egyébként a zenetörténelem a bécsi klasszicizmus fő alakjai közé sorolja, Haydn-nel egyetemben), Ifj. Johann Strauss pedig szinte születésétől haláláig (1825-1899) az osztrák fővárosban élt és alkotott - erre a földrajzi "kapocsra" utalt a koncert alcíme.
Az előadás első darabjaként Mozart Varázsfuvolájának nyitánya (1791) bűvölte el a közönséget. Köztudott, hogy a szerző operái nyitányát általában a művek elkészülte után írta csak meg - jelen operánál ez mintegy két hónappal annak befejezése után történt, így a szerzőnek alkalma nyílt arra, hogy bizonyos távlatból tekintsen vissza műve egészére, mintegy visszaidézve azt az emlékezetébe. A Varázsfuvolára jellemző fülbemászó és meséket idéző dallamvilág a nyitányban is fellelhető: bár a kezdeti lassú, harmonikus hullámzás a gyors részben átcsap valamiféle baljós előérzetté, melyen csak időnként tud áttörni a fuvola tiszta és finom hangja, a végére ismét visszatér a felszabadultság, melyet beragyog az új nap fénye.
Mozartot kortársa és személyes ismerőse, Beethoven követte, és az I. szimfónia (1800). Bár a komponista e korai korszakában, s magában az első szimfóniában is fellelhető még az elődök, Haydn és Mozart hatása (mindkét szerző számos szimfóniával gazdagította a zenetörténelmet), Beethoven személyisége már ekkor rányomta bélyegét a zeneműre, melytől az - ismerve későbbi szimfóniái hangulatát és dallamvilágát - összetéveszthetetlenül beethovenes lett: a hangszerelés változatos és összetett, a hangzás telt, s ami külön merészség, az első tétel disszonáns kezdése szinte figyelemfelkeltő jellegű, amolyan "most aztán megmutatom, mire vagyok képes"-felkiáltást hordoz magában (később a szerző már nem ennyire provokatív, már ami a szimfóniái felütését illeti). Energia és erő hömpölyög a zenéből, mely egyszer a magasba húzza a hallgatóságot, egyszer pedig a mélybe dobja, hogy aztán valami lágy harmónia hátán újra kiemelhesse onnan.Mozart és Beethoven után rövid szünet szakította meg a koncertet - bár Berkes Kálmán szerint e két zenemű amolyan "alaprepertoár-darab", mert "ezek előadásmódjának alapján egyértelműen kiderül, mit tud valójában egy zenekar", ez nem azt jelenti, hogy ne igényelnének nagy koncentrálást és rengeteg gyakorlást. A pihenőben a közönség is lazíthatott egy kicsit, a kitartók még a büfésort is végigállták, hogy két fogás szellemi táplálék után egy kis kézzelfogható harapnivalót is magukhoz vehessenek (végtére is már este fél 9 felé járt). Aki pedig friss levegőre vágyott, az megmárthatta kultúra-szítta testét a langyos esti szellőben.
Negyed óra elteltével kezdődött a második rész, immáron könnyedebb muzsikával - az utolsó óra csak és kizárólag Johann Straussról szólt, az ifjabbikról, persze. A keringőkirálynak is becézett zeneszerző hat darabja hangzott el a koncerten, bár nem egészen úgy, ahogy a műsorrendben eredetileg szerepeltek, ám a keveredést elkerülendő, a karmester a hallgatóságot mindig időben informálta a soron következő műről (kivéve a Kék Duna keringőt, amelyről feltételezte, hogy mindenki felismeri).Már az elsőként felcsendülő operettrészletnél szembetűnő (fülbehangzó?) volt a különbség a műsor első feléhez képest. Érezhető, hogy ez már egy másik, sokkal felszabadultabb Bécs - egy olyan főváros, melyet Strauss a valcer révén teljesen a bűvkörébe vont; műveinek hangszerelése - szimfonikus ide vagy oda - merőben más, mint a nagy elődöké, ami természetesen a megszólaltatott műfajok különbségéből is adódik: a komponista valcereiben és polkáiban a vonósok mellett hangsúlyozott szerepet kapnak a különféle ütőshangszerek, mint a triangulum, a xilofon, a pergődob, a gong, valamint megjelenik a síp, a hárfa és cintányér is.
Egy hangulatos szilveszteri bécsi bálba csöppenünk a Denevér-nyitánnyal (1874) - emitt hölgyek susognak édesen, amott magasrangú katonatisztek vitatják meg a haza ügyeit, majd elüti a harang az éjfélt, s az ünneplő arisztokrácia táncra perdül, hogy hajnalig abba se hagyja: aki még nem fáradt, pattogós polkára rophatja (Anna polka, 1852), amíg csak a lába bírja - vagy még annál is tovább, csak tovább, a végtelenségig (Perpetuum Mobile, 1861). Aztán a Kék Duna keringő (1867) hullámzik át a parketten, bebújik a cipőkbe, s az ember nem tehet mást, átadja magát a zene sordásának. Miután - lélekben - jól kitáncoljuk magunkat, vonatra szállunk (Kirándulóvonat, 1864), a kis járgány pedig újra és újra nekilódulva hegyen-völgyön keresztül zötykölődik velünk a végtelenbe, Magyarország felé. Miután megérkezünk a határra, szívünkből csendül fel az Éljen a magyar (1869), hogy biztosan tudjuk: hazaérkeztünk.Míg Mozart és Beethoven elgondolkodásra, lenyugvásra késztetett, addig a Strauss-művekkel fergeteges hangulatot teremtettek a zenekar - bár nyilvánvaló, hogy egy ilyen felszabadult muzsika mögött is rengeteg gyakorlás van, mégis, valahogy mintha ők maguk is eggyé váltak volna a hangszereikkel, s kilépvén a kotta határai közül, egyszerűen csak együtt sodródtak a zenével - sőt, még egy bravúros ráadásra is futotta erejükből. Nem véletlenül állította Berkes Kálmán: "Ausztrián kívül kizárólag a magyar zenészek alkalmasak arra, hogy Strauss zenéjét játsszák. Ez a két ország sógorsága miatt van így." A világhírű klarinétművész (aki egykoron szintén a Zeneakadémia diákja volt) láthatóan büszke örömmel vezényelte a tehetséges ifjakat, a koncert folyamán minden mű után egy-egy szekciót felállásra buzdított, hogy a közönség szeretetében is megmártózhassanak a zenészek. S hogy nemcsak a színpadon lévők képviselték az iskolát, azt bizonyította az az elismerő taps- és füttyorkán, melyben egyes (nyilvánvalóan népszerű) ifjú muzsikusok társaiktól is részesültek.
Fél tíz felé járt, amikor - néhány visszatapsolás után - a tömeg lassan szállingózni kezdett a kijárat felé: egyesek már a kabátjukat igazgatták, mások telefonáltak, egy úriember lágyan karon fogta barátnőjét, három diáklány pedig mögöttem csacsogott. Minden normálisnak és hétköznapinak tűnt, de innen-onnan, mintha csak a falakból szivárogna, dallamfoszlányok keltek szárnyra, s pajkosan megcsiklandozták a várakozók fülét, hogy ne feledjék - jöhet bármilyen divatos zene, a klasszikus muzsika száz évek múltán is velünk marad, amíg akadnak olyan zenészek, akik csodáját meg tudják osztani másokkal.
Kapcsolódó cikkünk:
Mozart, Beethoven, Strauss - Farsangi Hérosz-koncert a Zeneakadémián
Alma Mater koncertsosorzat, Hérosz 3.
"Bécs és valcer"
Helyszín: Budapest, Zeneakadémia
Időpont. 2008. február 25.
Hérosz 4 - Bach-passió (Vashegyi György)
2008. április 18., 19.30
Hérosz 5 - Alpesi anzix (Kocsis Zoltán)
2008. május 12., 19.30
Jegyárak: 1900 Ft / 2900 Ft / 3900 Ft
Jegyek a Zeneakadémia jegypénztárában és interneten kaphatóak.
Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg: