2008. március 7.Pákozdi Gabriella
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Klasszikusok a Zeneakadémia színpadán - Bécs és a valcer mindenkié!

Különleges bécsi időutazásban volt része annak, aki február 25-én ellátogatott a Zeneakadémiára, hogy meghallgassa a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tehetséges diákjainak szimfonikus zenekarát, Berkes Kálmán vezényletével. Az Alma Mater koncertsorozat harmadik állomásán Mozart, Beethoven és Johann Strauss művei csendültek fel a Zenepalota falai között.

Közvéleménykutatás nélkül is bizton állítható, hogy ha megkérnénk az embereket, soroljanak fel három komolyzeneszerzőt, akkor Mozart, Beethoven vagy Strauss neve biztosan az említettek között lenne. Sokak (sokunk) számára - többek között - ők képviselik a klasszikus zenét, alkotásaik még azok előtt is ismertek, akik sosem jártak szimfonikus koncerten, és a lemezjátszójukon is másfajta zene pörög, hiszen ezen komponisták melódiái észrevétlenül befészkelték magukat bőrünk alá már az iskolai énekórák során, s azóta is lépten-nyomon bizsergetnek, ha egy-egy reklámfilmben, moziban vagy éttermi háttérzeneként felcsendülnek az ismert dallamok.

A Zeneakadémia Alma Mater koncertjeinek szervezői is hasonlóan gondolkodhattak, amikor a 3. Hérosz koncertre keresték a szerzőket: Mozart, Beethoven és Strauss mindig remek választásnak bizonyul, akár komolyzenerajongókat céloz az ember, akár a fiatalokat szeretné becsábítani.
S hogy jól döntöttek, azt ékesen bizonyította az, hogy már félórával az előadás előtt nagy tömeg ácsorgott a Zenepalota lépcsőin - egyrészt a benti zsúfoltság elől menekülve, másrészt viszont valószínűleg annak okán is, hogy februárhoz képest szokatlanul enyhe, szinte májusesti levegő csiklandozta a komolyzene rajongóit. Volt ott öreg és fiatal, magyar és nem-magyar, halkan csevegő, elegáns koncertbarátnők és hangosan nevetgélő, farmeros-pólós tinédzserek.
Fél 8 körül aztán mindenki elfoglalta a helyét, s kíváncsi várakozással fürkészte a színpadot, ahol az ütősök, vonósok és fúvósok (látszólag) higgadtan várták a műsor kezdetét. Nem is kellett sokáig várakozni: hamarosan megjelent Batta András, az akadémia rektora, s néhány meleg szóval üdvözölte a közönséget, majd röviden bemutatta az est karnagyát, Berkes Kálmánt, aki e koncert kedvéért Tokióból utazott a magyar fővárosba, ahol immáron 16 éve él és dolgozik.

Hogy miért "Bécs és valcer"? Nos, mindhárom zseniális szerző kötődött Bécs városához: Wolfgang Amadeus Mozart (1719-1787) és Ludwig van Beethoven (1770-1827) ott hunyt el (őket egyébként a zenetörténelem a bécsi klasszicizmus fő alakjai közé sorolja, Haydn-nel egyetemben), Ifj. Johann Strauss pedig szinte születésétől haláláig (1825-1899) az osztrák fővárosban élt és alkotott - erre a földrajzi "kapocsra" utalt a koncert alcíme.

Az előadás első darabjaként Mozart Varázsfuvolájának nyitánya (1791) bűvölte el a közönséget. Köztudott, hogy a szerző operái nyitányát általában a művek elkészülte után írta csak meg - jelen operánál ez mintegy két hónappal annak befejezése után történt, így a szerzőnek alkalma nyílt arra, hogy bizonyos távlatból tekintsen vissza műve egészére, mintegy visszaidézve azt az emlékezetébe. A Varázsfuvolára jellemző fülbemászó és meséket idéző dallamvilág a nyitányban is fellelhető: bár a kezdeti lassú, harmonikus hullámzás a gyors részben átcsap valamiféle baljós előérzetté, melyen csak időnként tud áttörni a fuvola tiszta és finom hangja, a végére ismét visszatér a felszabadultság, melyet beragyog az új nap fénye.

Mozartot kortársa és személyes ismerőse, Beethoven követte, és az I. szimfónia (1800). Bár a komponista e korai korszakában, s magában az első szimfóniában is fellelhető még az elődök, Haydn és Mozart hatása (mindkét szerző számos szimfóniával gazdagította a zenetörténelmet), Beethoven személyisége már ekkor rányomta bélyegét a zeneműre, melytől az - ismerve későbbi szimfóniái hangulatát és dallamvilágát - összetéveszthetetlenül beethovenes lett: a hangszerelés változatos és összetett, a hangzás telt, s ami külön merészség, az első tétel disszonáns kezdése szinte figyelemfelkeltő jellegű, amolyan "most aztán megmutatom, mire vagyok képes"-felkiáltást hordoz magában (később a szerző már nem ennyire provokatív, már ami a szimfóniái felütését illeti). Energia és erő hömpölyög a zenéből, mely egyszer a magasba húzza a hallgatóságot, egyszer pedig a mélybe dobja, hogy aztán valami lágy harmónia hátán újra kiemelhesse onnan.

Mozart és Beethoven után rövid szünet szakította meg a koncertet - bár Berkes Kálmán szerint e két zenemű amolyan "alaprepertoár-darab", mert "ezek előadásmódjának alapján egyértelműen kiderül, mit tud valójában egy zenekar", ez nem azt jelenti, hogy ne igényelnének nagy koncentrálást és rengeteg gyakorlást. A pihenőben a közönség is lazíthatott egy kicsit, a kitartók még a büfésort is végigállták, hogy két fogás szellemi táplálék után egy kis kézzelfogható harapnivalót is magukhoz vehessenek (végtére is már este fél 9 felé járt). Aki pedig friss levegőre vágyott, az megmárthatta kultúra-szítta testét a langyos esti szellőben.

Negyed óra elteltével kezdődött a második rész, immáron könnyedebb muzsikával - az utolsó óra csak és kizárólag Johann Straussról szólt, az ifjabbikról, persze. A keringőkirálynak is becézett zeneszerző hat darabja hangzott el a koncerten, bár nem egészen úgy, ahogy a műsorrendben eredetileg szerepeltek, ám a keveredést elkerülendő, a karmester a hallgatóságot mindig időben informálta a soron következő műről (kivéve a Kék Duna keringőt, amelyről feltételezte, hogy mindenki felismeri).
Már az elsőként felcsendülő operettrészletnél szembetűnő (fülbehangzó?) volt a különbség a műsor első feléhez képest. Érezhető, hogy ez már egy másik, sokkal felszabadultabb Bécs - egy olyan főváros, melyet Strauss a valcer révén teljesen a bűvkörébe vont; műveinek hangszerelése - szimfonikus ide vagy oda - merőben más, mint a nagy elődöké, ami természetesen a megszólaltatott műfajok különbségéből is adódik: a komponista valcereiben és polkáiban a vonósok mellett hangsúlyozott szerepet kapnak a különféle ütőshangszerek, mint a triangulum, a xilofon, a pergődob, a gong, valamint megjelenik a síp, a hárfa és cintányér is.

Egy hangulatos szilveszteri bécsi bálba csöppenünk a Denevér-nyitánnyal (1874) - emitt hölgyek susognak édesen, amott magasrangú katonatisztek vitatják meg a haza ügyeit, majd elüti a harang az éjfélt, s az ünneplő arisztokrácia táncra perdül, hogy hajnalig abba se hagyja: aki még nem fáradt, pattogós polkára rophatja (Anna polka, 1852), amíg csak a lába bírja - vagy még annál is tovább, csak tovább, a végtelenségig (Perpetuum Mobile, 1861). Aztán a Kék Duna keringő (1867) hullámzik át a parketten, bebújik a cipőkbe, s az ember nem tehet mást, átadja magát a zene sordásának. Miután - lélekben - jól kitáncoljuk magunkat, vonatra szállunk (Kirándulóvonat, 1864), a kis járgány pedig újra és újra nekilódulva hegyen-völgyön keresztül zötykölődik velünk a végtelenbe, Magyarország felé. Miután megérkezünk a határra, szívünkből csendül fel az Éljen a magyar (1869), hogy biztosan tudjuk: hazaérkeztünk.

Míg Mozart és Beethoven elgondolkodásra, lenyugvásra késztetett, addig a Strauss-művekkel fergeteges hangulatot teremtettek a zenekar - bár nyilvánvaló, hogy egy ilyen felszabadult muzsika mögött is rengeteg gyakorlás van, mégis, valahogy mintha ők maguk is eggyé váltak volna a hangszereikkel, s kilépvén a kotta határai közül, egyszerűen csak együtt sodródtak a zenével - sőt, még egy bravúros ráadásra is futotta erejükből. Nem véletlenül állította Berkes Kálmán: "Ausztrián kívül kizárólag a magyar zenészek alkalmasak arra, hogy Strauss zenéjét játsszák. Ez a két ország sógorsága miatt van így." A világhírű klarinétművész (aki egykoron szintén a Zeneakadémia diákja volt) láthatóan büszke örömmel vezényelte a tehetséges ifjakat, a koncert folyamán minden mű után egy-egy szekciót felállásra buzdított, hogy a közönség szeretetében is megmártózhassanak a zenészek. S hogy nemcsak a színpadon lévők képviselték az iskolát, azt bizonyította az az elismerő taps- és füttyorkán, melyben egyes (nyilvánvalóan népszerű) ifjú muzsikusok társaiktól is részesültek.

Fél tíz felé járt, amikor - néhány visszatapsolás után - a tömeg lassan szállingózni kezdett a kijárat felé: egyesek már a kabátjukat igazgatták, mások telefonáltak, egy úriember lágyan karon fogta barátnőjét, három diáklány pedig mögöttem csacsogott. Minden normálisnak és hétköznapinak tűnt, de innen-onnan, mintha csak a falakból szivárogna, dallamfoszlányok keltek szárnyra, s pajkosan megcsiklandozták a várakozók fülét, hogy ne feledjék - jöhet bármilyen divatos zene, a klasszikus muzsika száz évek múltán is velünk marad, amíg akadnak olyan zenészek, akik csodáját meg tudják osztani másokkal.


Kapcsolódó cikkünk:
Mozart, Beethoven, Strauss - Farsangi Hérosz-koncert a Zeneakadémián

*

Alma Mater koncertsosorzat, Hérosz 3.
"Bécs és valcer"

Helyszín: Budapest, Zeneakadémia
Időpont. 2008. február 25.

Hérosz 4 - Bach-passió (Vashegyi György)
2008. április 18., 19.30

Hérosz 5 - Alpesi anzix (Kocsis Zoltán)
2008. május 12., 19.30

Jegyárak: 1900 Ft / 2900 Ft / 3900 Ft
Jegyek a Zeneakadémia jegypénztárában és interneten kaphatóak.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei