2008. július 15.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

John Mayall koncert - Azért a blues az úr

A blueskirály ismét bebizonyította, hogy hetvenöt év ide, hetvenöt év oda, a lendület, a lélekig és csontig hatoló blues gyökerei olyan táptalajban élnek, ami biztosítja a műfaj fennmaradását, sőt, annak fejlődését is. Július 13-án John Mayall és zenésztársai bő másfél órán keresztül megmutatták a közönségnek, hogy milyen az, amikor egy legenda nem a múltban elért sikereiből próbál amolyan retrobulit csinálni, hanem a zene tapasztalata és szeretete adja magát az élményt.

Vasárnap délután aggasztó hírek érkeztek, nyugatról vihar várható - harsogta a rádió és a televízió, de a szervezők előrelátóak voltak, és a szabadtér helyett John Mayall és a Bluesbreakers a nagyteremben adott fergeteges bulit. Miután bebocsátást nyertem a Petőfi csarnok kapuján, belebotlottam egy kígyózó sorba, még viccesen meg is jegyeztem, talán ingyen sört osztogatnak, de persze nem erről volt szó. A Pecsában megforduló semmilyen sztárocskák még ki sem dugják az orrukat a koncert előtt, de John Mayall egy kis asztalkánál dedikált, és kedvesen mosolygott, öregesen, de fekete trikójában és kék gyöngy nyakláncával úgy nézett ki, mint egy életvidám szörfös hippi, aki fittyet hány saját korára, és az ebből fakadó korlátokra.

Még fel sem ocsúdtam a jóleső látványtól, már egy korsó sört szorongatva álltam a színpadtól néhány méterre, és nem is kellett sokat várnom, hogy megjelenjenek a zenekar tagjai, hogy életre keljen az a fajta zenei szellemiség, ami a sötét, füstös kocsmákból indul, és bejárja az emberi érzelmek széles skáláját. A Bluesbreakers színpadra lépett Mayall nélkül, de Buddy Whittington ének- és gitárjátékától egyből leesett az állam, és a koncert végéig nem is volt időm keresgélni.

Nos, a blues élő legendája gyakran nyilatkozza azt, hogy nem szívesen emel ki senkit a zenekarból, mert ezek az emberek egységet alkotnak, mind egyéniségek. Én azonban, míg Whittingtont hallgattam, gondolatban egy külön fejezetet írtam róla egy nem létező blues-könyvben, hiszen hangja és zseniális gitárjátéka egy egész estét betöltő zenei orgiára tesz felhívást. Micsoda átütő érzelmeket és hangulatot teremtett három zenésztársával egyetemben!

Aztán komótosan megjelent John Mayall, és kiegészülve a legendával elkezdődött a várva várt koncert, az emberek tapsoltak, sikongattak, és a majdnem teltházas Pecsa kezdett életre kelni. Öreg, tagbaszakadt csókák, fiatal lányok, apák és anyák egyaránt képviseltették magukat, és jó érzés volt néha lopva a mellettem álló emberekre sandítani, mert az izzadságtól csillogó, tapsoló tömeg azt jelentette, hogy a blues örök, még ha ez a szó elcsépelt is, de a közhelyeknek az a bosszantó tulajdonságuk, hogy, mint a legendák, valóságon alapulnak.

Mayall szájharmonikázott, és egyes dalokban olyan virtuóz játékot lejtett, hogy a már leesett állam valahol a színpad szélén, a tömeg lábai közt gurult ide-oda, mint egy bluestól és sörtől ittas mámorban lubickoló ember. Hangszerben nem volt hiány, hiszen a fehér blueskirály szintetizátoron, szájharmonikán, és, ha csak néhány dal erejéig, de gitáron is megmutatta, mit tud. Voltak olyan pillanatok, amikor egyik kezével a billentyűket csépelte, míg másik kezével meg a harmonikát emelve szájához idézte meg a blues sajátos világát. És amit el sem akartam hinni, ha nem a saját fülemmel hallom: a harmonikán üveghangot fújt ki, emberek! És tette mindezt a lehető legtermészetesebb módon! Mi ez, ha nem a zene találkozása a zsenialitással? Mi ez, ha nem a tehetség és az életérzés tapasztalatokon alapuló házassága?

Visszatérve Buddy Whittington-ra, talán a legszebb pillanat az volt, amikor a gitáros elkezdett játszani és énekelni, és John Mayall a szintetizátor mellet állva, mosolyogva, szinte csodálva nézte zenésztársát, az ütemre ringatózva élt együtt vele, majdnem felnevetett örömében - talán ez a volt számomra az est katarzisa. Amikor az ember felfokozódott élménynek van kitéve, még az is előfordulhat, hogy elmorzsol egy-két örömkönnycseppet, de azért ne legyünk túl szentimentálisak. De el lehet merengeni azon, hogy milyen zenei kapocs köti össze a zenészeket a bluesban - és persze a jazzben, - ha egy igazi ikon nézi a nála majd’ harminc évvel fiatalabb társát, aki, valljuk be, minden csodálatot kiérdemel.

A lúdbőr és a blues együtt járnak, kéz a kézben, erre a legnagyobb bizonyíték ez az este, és talán apró mementóként megemlíteném, hogy végül is sikerült megtalálnom az államat, úgy háromnegyed tíz körül, amikor John Mayall végleg levonult a színpadról, miután egy szál szintivel előadott szerzeményével még elköszönt a magyar közönségtől. És ami feljogosít arra, hogy kissé személyes hangvételt üssek meg, az egy John Mayall album, amit éppen hallgatok e sorok írása közben, és egy pohár bor, ami felidézi az "emlékeket". És még valamit. Az állam még mindig fáj, de remélem ez még sokáig így marad.

***


John Mayall hivatalos honlapja: www.johnmayall.com
A koncert szervezője: Live Nation Hungary (www.livenation.hu)

TEKINTSE MEG KÉPGALÉRIÁNKAT!

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei