2008. július 30.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Jazz-morzsák: Lionel Hampton - Akiért a vibrafon szól

Ha egy zenész találkozása egy hangszerel olyan elementáris erővel bír, ami meghatározza a jazz és a zene arculatát, akkor ott kisebb fajta csodáról beszél az ember; de azért nem kell ennyire túlmisztifikálni Lionel Hampton és a vibrafon sikertörténetét. A jazz az a műfaj, ahol minden megtörténhet, és a történelem azt mutatja, hogy általában meg is történik.

Az 1908-ban született (igaz, vannak más dátumok is, amik születési idejét másik évre datálják), és Loiusville-ben nevelkedő Hamptonnak dobosként indult pályafutása; hamar elkezdte vándorlását a kontinensen, és a pezsgő zenei életben egyaránt. Számos híres jazz zenész dobosaként szerzett magának hírnevet, de karrierjét lényegében egy hangszernek köszönhette, melyet Henry Schluter, egy hangszergyártó cég részlegvezetője alkotott meg 1925-ben. A hangszer a jazz műfajában vált ismertté, és Lionel Hampton, aki elsőként vitte a köztudatba, azonnal zenei csemegévé nőtte ki magát a dobok mögül. A vibrafon, mint ütős-, de xilofon hangzásának köszönhetően egyedi hangszer, a zene spektrumát tette gazdagabbá, és a folyton mozgó, képlékeny jazzélet szívesen fogadta megszokott hangszerei között.

A vibrafon hangzása olyan, mintha angyalok hosszú ujjaikkal a bűn ólomkristály poharát pöcögtetnék, valahol a mennyország és a pokol között félúton, miközben gyengéden szitál az őszi eső. Az egyedi hangzásvilág, a műfaj nyitottsága, és kísérletező kedvének köszönhetően a vibrafon és Lionel Hampton a jazz történelmének szerves részét képezik.

1936-ban megalapította saját zenekarát, és olyan zenészekkel játszott együtt, mint Benny Goodman, Gene Krupa és Teddy Wilson. Goodmannal való zenei kapcsolata annyira eleven volt, annyira a zene lényegét ragadta meg, hogy számos lemezt készítettek, és a klarinét királya, azaz Goodman meghívta zenekarába játszani. Az általuk jegyzett fellépések voltak talán a jazz történetének nagy katarzisai, melyekhez foghatót csak akkor érezhet az ember, ha meghallgatja Charlie Parker és Miles Davis játékát, amitől minden értelmezés csak üres szócséplésnek tűnik.

Hampton lényege időtállóvá vált, hiszen a húszas évek végétől egészen 2002-ben bekövetkezett haláláig jelen volt a zenei életben, játszott, megmutatta számos generációnak, hogy a hangok, a szertelen, hullámzó dallamok, a lüktetés ugyanúgy az emberiség részei, mint mondjuk a bűneink, vagy jótetteink. Mert ha van műfaj, aminek gyökerei és árnyalatai ennyire összetettek, mint a jazz, azt is meg kell említeni, hogy az néha annyira egyszerű, mint a fekte-fehér filozófiája, vagy a jó és rossz örök dilemmája.

Számomra felejthetetlen élményt nyújtott, amikor Mallorcán, a fülledt, de tiszta éjszakákon Lionel Hampton két cd-s koncertfelvételét hallgattam olcsón vásárolt diskmanemen. A felvétel 1971-ben készült, Párizsban, és én nem tudtam betelni azokkal a nyugtalan, de mégis magával ragadó dallamokkal, amiket Hampton vibrafonon életre keltett. S ez a lényege; a jazz egyetemes és mégis szubjektív. Kultúrák és eszmék hadakozhatnak egymással, de ha két hangszer megszólal a Föld bármely pontján, abban varázslat rejlik. És Lionel Hampton egyike volt azon varázslóknak, akik önfeledten hintették varázsigéiket az emberekre, ami persze maga volt a jazz.

Lionel Hampton zenei attitűdje maga a dallam, és annak minden árnyalta. Személyiségében a zene szeretete mindvégig jelen volt, akár dobolt, akár zongorázott, vagy énekelt. A vibrafont életre keltve olyan zenei élményt nyújtott, melyre az ember csak csóválja a fejét, és csodát sejt, pedig nem az; csupán egy ember, akit homlokon csókolt a Zene múzsája. Persze kicsit nyálasan.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2017 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei