2008. október 26.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Jazz-morzsák: Néhány gondolat Miles Davis-ről

Miles Davis számos albuma hozott valami újat, valami korszakalkotót a jazzben, és komplex értelemben a zenében. Gondoljunk csak a Bitches Brew albumra, melyen 17 zenésszel olyan új utakra tévedt, mely nagyban hozzájárult a mai jazz világához. Számomra Miles mindig is egy híd volt a régi és az új zenei motívumok között: egy kapocs, mely soha nem jöhetett volna létre, ha 1926-ban nem születik meg minden idők legnagyobb zenésze.

Davis fogalom, és a fogalmak mindig egyfajta távolságtartást keltenek az emberben, óhatatlanul, de koránt sem bántó szándékkal. Miles Davis zsenialitását igazából az teszi különlegessé, hogy zenei pályafutása olyan rögös és sima utakon haladt végig, ami magában hordozta minden emberi vonását. Hogyan tekinthetnék egy emberre úgy, mint valami fogalomra, akiknek a játékától vigyázzba állnék, és áhítattal hallgatnám, némi sznobizmust csempészve érdeklődésembe? Képmutató lennék: az őszinteség sokkalta erősebben munkálkodik bennem, ha Davisről van szó, mint a zenéhez való viszonyom, mely a jazzben találta meg részben azt a fajta élményt, melyet mindig is kerestem. Hogyan gondolhatnék bármiféle ikonra, amikor egy félig kiürült poharat szorongatok a kezemben, és hallgatom melankolikus, izgalmas megoldásokkal fűszerezett játékát?

Miles Davis számomra azért is "ember", és megfoghatatlan nagyság, mert a jazzt letette a küszöbünk elé, és nem átallott bekopogni az ajtónkon. Aki Charlie Parkerrel úgy játszotta a bebop-ot, mintha ördögök akarnának felkapaszkodni a mennyországba angyali mosollyal az arcukon, az nemcsak egy zenész a sok közül, hanem a hétköznapokban rejlő értékek manifesztálódása. Amikor hajnalban, fűszeres bortól kábultan az ember felteszi a The Kind of Blue-t, akkor jön csak rá, hogy a jazz voltaképpen nem is hangszerek virtuóz megszólalása, hanem érzések, hangulatok kifejezőeszköze, mely az emberi ösztönökben lüktet, mélyen, az individualizmus felszíne alatt. Amikor az mp3 lejátszóban felsír az a bizonyos trombita, én csak nézem a tájat, az embereket, és magát a zenét, mely lehetne akár egy gyermek, vagy egy koravén ember, de az a jó benne, hogy nincs mögötte misztikum. Emberek vannak, zenészek, Davis és a trombitája: az izzadságszag ott kergetőzik, ahol megszólalnak olyan számok, mint a So What, vagy a Koko, melyet Parkerrel rögzítettek.

Újító volt, a szó minden értelmében. A jazzt olyan irányba terelte, mely utat mutatott egy új, felnövekvő generációnak: és ez a generáció már Miles Davis játékából táplálkozott, a spirituális élmények előtérbe kerültek, és ezáltal a műfaj személyesebb lett mind az alkotó, mind a hallgató részéről. Mint ember, koránt sem volt elbűvölő személyiség, sokan nem kedvelték hangulatváltozásai, a droghoz való viszonya, az agresszív énje miatt. De mitől válik valaki formabontóvá? Ki tud újat mutatni ebben a világban? Egy ilyen formátumú ember, mint Davis, nem tudott volna az lenni, aki, ha nem létezik énjének ez a sötétebbik oldala. A zenéje nem tudott volna utat törni, ha nincs meg benne ez a rosszra való hajlam.

Kétségtelen, hogy bensőséges élmény csak olyan zenészeknél érződik, akik a hegszerüket egyfajta szócsőnek használják gondolataik, érzéseik közlésére. És bár az ember rossz dolgokra képes, a pusztítás készsége nap mint nap megmutatja színtelen arcát, jó tudni, hogy nem veszett ki belőle az alkotás, a bensőbb világkép megrajzolása társaink felé; még ha olykor személyes okok vezérlik is. Davis játéka inkább önmagának szólt, és mint egy jól működő antenna, bocsátotta ki a jeleket: a lényeg az önkifejezés határtalan határait feszegeti, és jazz az a műfaj, ahol a lehetetlen kézzelfogható valóságként lépi át a hétköznapokat.

Egy élet, mely tele van hullámvölgyekkel, de a zene mindig örök, a zene mindent túlél. Én azok közé tartozom, akiknek egy hosszú vonatút során az éjszakában, Németországon és Ausztrián keresztül a sötétségbe bámulva, az elsuhanó fekete ujjakra emlékeztető póznák nyújtózkodásával együtt, Miles játékát hallgatva az egyszerűség színessé válik, és a sokszínűség leegyszerűsödik, lecsupaszodik egy jól eső élménnyé. Vagy ha reggel, mikor útnak indulok, a fülhallgatón keresztül beszél hozzám egy trombita, egy szólam, egy ember az összes hibájával, és szeretetre való hajlamával: a muzsika ünnepe egy magányos pillanatban, vagy az élmény megosztása másokkal.

Az adatok elvesznek a homályban, a személyek, akikkel játszott örökre a zene panoptikumában lesznek: bár, ez így nem teljesen igaz, hiszen a nyers valóság, a hétköznapi ember motívumaival élnek, így sokkalta kézzelfoghatóbb egyéniségek ők, mint más műfajok nagyságai.

Most, hogy útjára eresztettem néhány gondolatot Miles Davis-ről, nem a lexikális tudás, vagy az informatív közlés vezérelt. Azok csak adatok, melyek hozadékai egy életpályának, és bárki utánajárhat, mint azokban a bizonyos mesékben. Amit viszont nem pótolhat egyetlen írás sem Davisről, az a zenéje, melyben ott él egy ember, ott él a zene, ott él a jazz. És most hátradőlve csak egy dologra tudok gondolni: vannak pillanatok, amiért érdemes ezt az egészet csinálni, létrehozni, és bábáskodni ezen sorozat felett. Ez most egy ilyen pillanat... és közben szól a Flamenco Sketches.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2019 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei