2008. november 12.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Jazz-morzsák: Az improvizáció

A jazz műfajában mindig is fontos szerepet kapott az improvizáció, amikor a zenész egy adott akkordmeneten belül játszik, de általában ott, az adott pillanatban születik meg játéka, a kereteket súrolva, de mégis megmaradva a dal tartományain belül. Némely stílus az ilyen behatárolt improvizációval is szakít, és a legtöbb izgalmas, ám olykor disszonáns zeni mű ekkor születik meg.

Már a jazz megszületésének hajnalán része volt ennek a műfajnak az improvizálás lehetősége, mivel a műfaj saját nyelvezetet beszélt, ezért mindig új és új hangok keltek életre. Nyilván vannak stílusok, ahol az improvizáció igen korlátozott, vagy nem tud érvényesülni: ilyen például a regtime. A swing mostoha szerepben leledzik, hiszen a közönségkedvenc dallamok a legnépszerűbb melódiákban is tele vannak lehetőségekkel, de stílusilag a bebop kezdte el ennek a belső kifejező erőnek a "hétköznapi" használatát.

A bebop egy életérzés, megbontva a dallamot, de nem a dalt, és ez az, ami olyan zseniálissá teszi a műfajt. Charlie Parker szaxofonjátékát sokáig nem értették, hiszen az állandó dallamra ő is, és a vele együtt játszó zenészek is önálló szólókban különböző improvizációkat hoztak létre. Az ember szabadjára engedi a művészetben megszülető dallamfoszlányokat, és máris olyan hangok és dallamok jönnek elő a hangszerekből, melyek a zenei élmény csúcsait döngetik.

Számos lemezen lehetünk fültanúi annak, hogy adott zenészek egy adott harmóniára miként reagálnak, miként alakítják ki saját világukat úgy, hogy a többi zenész is megtalálja azt a fajta nyelvezetet, melyből minden dallam fakad, és egységet alkot. Miles Davis, aki Charlie Parkerrel megváltoztatta a jazzt, és előtérbe helyezte a bebopon keresztül az improvizációt, később szakítva a stílussal új utakra tévedt, és ezzel előhírnöke lett egy új korszaknak, ahol a rock és a jazz egymásba olvadt. Davis nemcsak karmester volt egy nagyszabású zenei átalakulásban, hanem ügyesen lavírozott a kornak megfelelő igények között is.

Az improvizáció csúcsa mindenképpen Miles Davis lemezeihez kapcsolódik, hiszen 1970-ben a Bichtes Brew című dupla album a jazz-rock kapuját törte ketté, és az új műfajból kelt éltre a csúnya szóval, gyűjtőnéven emlegetett "new" jazz is, ami hozzáidomult a hatvanas, hetvenes, és a nyolcvanas évekhez. A jazz népszerűsége háttérbe szorult, de a rock és blues ötvözetéből a jazz fenn tudta magát tartani, és ebben nagy szerepe volt az improvizációnak. Mondhatnák azt is, hogy az önkifejezés spirituális élménye emelte át a jazzt, mint zenei műfajt az új nemzedék - a rock, a rock and roll és funky - ízlésvilágába.

Azonban ezen kijelentés nem teljesen fedi a valóságot, hiszen az improvizálás inkább fogható fel örömzenélésnek és belső, mantrikus folyamatnak, mint stílusjegyeket magán hordozó műfajnak. Az mindenestre tény, hogy a jazz-zenészek nemcsak képzettségben múlják fölül a zeneipar más területén tevékenykedő társaikat, hanem az improvizatív készség is náluk jelentkezik a leghatékonyabban és a legőszintébben. Ez a fajta őszinteség a jazz szenvedélyéből táplálkozik, amikor az ember azonosul a hangszerével, és aki hallgatja, szintén képes ilyesfajta érzetekre. Számtalanszor azt tapasztalni, hogy a jazzdalokban előtérbe helyezett hangszerek és zenészek felteszik a hallgatót egy hajóra, és már el is utazik - ha csak képletesen is - saját zenei élményei felé.

Hogy a jazzben mi a legjobb? Hallgatni és játszani. Mondhatunk okos dolgokat, de az igazság az, hogy mint zenét hallgató emberek azért nyúlunk a jazz felé, mert a jazz egyszerűen jó. Nem a port fújjuk le, és nem énekelünk hozsannát a ma oly divatos retro felett: nem, mi azért tesszük fel ezeket a lemezeket, mert szeretjük őket hallgatni. Elemezhetjük őket, beszélhetünk róluk, de aki igazán szereti a hangszerekben megbúvó "életet", annak az élmény ugyanolyan elementáris és hétköznapi, mint másvalakinek a kedvelt és hallgatott stílusa.

Ám a jazzt szerető embernek ott van az improvizáció is, ami sokkal többet képes nyújtani a zenében, mint bármely más komponált mű. A változás és állandóság körkörös mozgása mindvégig ott van vele, ha a műfajon belül az improvizatív lemezek felé kacsingat. A mai jazzélet is részben az improvizációból táplálkozik, az egyének hangszerek által megélt élményeinek vetületeként, és a hallgatóság csak élvezi mindennek a belső folyamatoknak a produktumát.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2018 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei