2008. november 17.Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Jazz-morzsák: A trombitás, Dizzy Gillespie

A jazz nagy útmutatói közül Dizzy Gillespie több szempontból is kiemelkedik társai közül, hiszen Charlie Parkerrel nemcsak a bebop stílust vitték be a köztudatba, hanem a trombitás már a negyvenes években olyan motívumokhoz nyúlt, melyek jóval meghaladták korának zenei ízlésvilágát.

Gillespie 1917-ben született Dél-Karolinában, és a harmincas évek végén már különböző zenekarokban trombitált, és a jazz fejlődésének, sodró lendületének örvényében találta magát. Nem volt állandó tagja egyik bandának sem, és volt olyan zenekarvezető, aki kifejezetten nem bírta Gillespie játékát. A fiatal trombitást összehozta a zenei élet olyan hasonlóképp ifjú zenészekkel, akik más utat akartak bejárni a jazzen belül, és a nagy zenekarokat, az úgynevezett Big Band csapatokat már kezdték unni. A társaságban többek között ott volt Kenny Clarke és Thelonious Monk is, és Gillespie úgy érezte, hogy a jazz kereteit olyan zenészekkel kell tágítani, mint ezek a tehetséges, és izgalmas kísérletezésre éhes fiatalemberek.

A bebop stílus a negyvenes években átformálta a jazzt, és annak tartalmi mivoltát. Felhagyott a hagyományosan értelmezett klisékkel és harmóniamenetekkel, az ütemmel, és az akkordok "kapkodó" változékonysága elsőre mindenkit meghökkentett. A stílus nem igazán volt táncolható, így népszerűsége nem vetekedhetett a swing irányzattal, mégis sokan úgy vélték, hogy ezek a zenészek a jövő izgalmas szárnyait bontogatják, és a zene átalakulásának szerves részei. A bebop megértéséhez a zenén túl az ütem és az akkord viszonyát kell kiérezni illetve kihallani a számokban. A stílus a zenész saját tudásának, és a művészet iránti elkötelezettségének egyvelegéből kelt életre a hangszerek által.

Gillespie 1940-ben találkozott Charlie Parkerrel, és ebből az ismeretségből aztán a jazz zene átértékelődésének egy új korszaka kezdődött. Parker kitűnő szaxofonista volt, és Gillespievel olyan utakra tévedtek, amit aztán számos zenész követett. Olyan legendás számok születtek, mint az A Night in Tunesia, és a bebop elkezdett szárnyalni, Gillespie pedig központi figurája lett az irányzatnak. Saját kis zenekarával klubokban lépett fel, és lemezfelvételeken vett részt.

Gillespie nemcsak nagyszerű zenész volt és zeneszerző, hanem egyben racionálisan gondolkodó ember is. A negyvenes években a jazz zenészek körében "tombolt" a kábítószer, szinte majdnem mindenki drogozott, és a legtöbbjük eltűnt a süllyesztőben, vagy legenda lett, de korai halála nem hagyta kibontakozni tehetségét. Parker 1954-ben meghalt: a teste roncsként hevert az alkoholtól és a drogoktól mikor megtalálták egy rajongójának a lakásán. Gillespie ennél sokkal tudatosabban élt, elkerülte a drogokat, és termékeny zeneszerzőnként tartották számon a szakmában. A drogok olyan befolyással bírtak abban az időben, hogy a heroin szinte egyet jelentett a napi létszükséglet fogalmával, de szerencsére Gillespie karrierjét ez nem törte meg.

Parkerrel való zenei kapcsolata ugyan forradalminak tekinthető, de a bebop az ötvenes évekre kissé hátérbe szorult. Miles Davis, aki játszott Gillespievel és Parkerrel is, és tovább vitte a bebopot, új irányt vett, és a cool stílus került előtérbe, Parker meg ugye már meghalt, így a jazz képlékeny világa újabb korok és stílusok felé haladt. Gillespie is új motívumokhoz nyúlt, és már a negyvenes években afro-kubai, valamin latinzenei elemeket csempészett játékába.

Az ötvenes években Gillespie rengeteg országban lépett fel, és a jazz népszerűsítésében komoly szerepet játszott. Franciaországban egy évet töltött, és az európai ország szinte a tenyerén hordozta. A kontinensen a jazz kezdett divathullámmá válni, és Párizs lett a műfaj fővárosa.

Gillespie olyan intenzitással zenélte végig a hatvanas és hetvenes éveket, mint egy tudatos, tehetséggel és kreativitással rendelkező zenész, aki üzletemberként is megállja a helyét. A bebop stílus egyik atyjaként emlegetett trombitás rengeteg zenésszel játszott együtt gazdag és hosszú pályafutása során, és számos muzsikust inspirált. Amikor az ötvenes években külön utakon járt Parkertől, játéka már túlmutatott a bebopon. Charlie Parker ekkor Miles Davis fiatal, tehetséges trombitással játszott együtt, és mindketten keményen drogoztak. Davis mégis túlélte Parkert, és neki köszönhetően, túllépve a bebopon a jazz ismeretlen tájaira tévedt.

Dizzy Gillespie nem volt egy botrányokkal kikövezett élet megtestesítője, bár fiatal korában ő is forrófejű volt, de azok a harmincas-negyvenes évek szinte izzottak, és a jazz által olyan zenei irányzat indult útjára, mely új formákat rajzolt a művészet térképére. Gillespie zenei munkássága számos lemezen meghallgatható, és ha valaki feltesz egy lemezt a negyvenes évekből, ahol trombitájával már elkezdte feszegetni a határokat, és válaszként felcsendül Parker szaxofonja, elcsíphetünk egy darabot lényéből.

Gillespienek köszönhetően a trombita a negyvenes években ismét vezető hangszeré vált, és a "fiatal" szaxofon egyre nagyobb térhódítását is sikerült kordában tartania. Számos trombitásnak mutatott utat, és a zenészek éltek is ezzel a lehetőséggel. Miles Davist például sokáig frusztrálta, amikor Parkerrel játszott, hogy nem tud Gillespie játékához felnőni.

1993-ban bekövetkezett halálakor Gillespie már nagyon beteg volt. A jazzélet egyik kulcsfigurája ott volt, és megélte a harmincas és negyvenes évek pezsgését, látta, hogy a műfaj olykor milyen "tévutakra" lépett a következő évtizedekben, de ő mindvégig zenélt, hol nemzetközi fesztiválokon, hol kis klubokban, ahol a jazz tulajdonképpen megszületett, és elindult világhódító útjára.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2019 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei