2009. szeptember 16.Sós Eszter
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Keith Caputo - Örömzenélés és jövőtlen agonizálás

Családias légkör uralkodott az A38-on tegnap este Keith Caputo szólókoncertjén. De ezen felül annyi minden volt még ebben az estében. Egy kis ember ránkzúdította minden bánatát és boldogságát, a megközelítőleg 150 fős közönség pedig inkább olyan volt, mintha az énekes barátai gyűltek volna össze, hogy osztozhassanak egy kivételes közösségi élményben, melyre talán csak egy jó szó van: varázslat.

Mitől jó egy koncert? Vetődik fel az emberben óhatatlanul a kérdés, hogyha ugyanolyan maradandó élményt jelent számára egy végigtombolt Life Of Agony koncert, meg egy meghatottságtól erősen átitatott Keith Caputo fellépés. Leginkább talán az energiaáramlástól, már ha annak nevezhetjük azt a hétköznapi csodát, hogy az év 365 napjából pont azon az estén történik meg, hogy előadó és néző szinte ugyanazt gondolja: kivételes alkalom, hogy akkor és most ott lehetnek, ahol éppen vannak. És akkor ezen felül jön még az adok-kapok, ami azt takarja, hogy a zenészek érzik, mindenkinek tetszik amit csinálnak, sőt, nemcsak hogy tetszik, hanem a közönség tagjai úgy szívnak magukba minden egyes hangjegyet, mintha az életük függne tőle, és ez annyira felspanolja a színpadon állókat, hogy önmagukból is olyat hoznak elő, mely az év többi 364 napján valószínűleg sosem törne fel belőlük.

Hát valami ilyesmi történt szeptember 15-én este is az A38 tetőteraszán. Bár többen félelemmel telve vágtak neki a nevetségesen korai időpontra meghirdetett koncertnek, mivel csak és kizárólag a Life Of Agony életmű ismeretében döntöttek a koncertlátogatás mellett, azért a fanyalgók is hamar belátták, hogy a metálon túl is van élet, még ha csak 150 centi is. A fél nyolcas kezdésből természetesen nem lett semmi, mint az várható volt, ám a megszokotthoz képest míg így is korán lépett színpadra Caputo és rögtön meg is kért mindenkit, hogy menjenek hozzá közelebb. Hát így fordulhatott elő, hogy a koncert vége felé például már többen törökülésben kortyolgatták a söreiket a színpad előtti első sorban, amikor pedig Keith leült a szintetizátorhoz, akkor majdhogynem beszippantotta a rajongói szeretetáradat.

Egyébként az énekes nemcsak billentyűn villantotta meg az este folyamán többször hangszeres tudását, hanem gitáron is, és a számok átvezetése közben tanúbizonyságot tett arról, hogy nem alaptalan a közönség iránta táplált szimpátiája. Egyszer például elnézést kért azért, hogy gondozatlan a frizurája, máskor meg röviden felvázolta a családi tragédiáját (az apukája és az anyukája is drogtúladagolásban halt meg). A közvetlenség megteremtése után pedig könnyebben hatottak a dalok. Meglehet, akkor is nagy élmény lett volna a koncert, ha Caputo nem csinál mást, csak lenyom a saját lemezeiről egy-két szomorkás nótát. De szerencsére nem "csak" ennyi történt.

A koncert a Died Laughing című első Caputo szólólemez nyitányával a Honeycombbal kezdődött, ami príma választás volt, tekintve, hogy kellőképpen mozgásra ingerelte a fejeket és a lábakat. Az ezt követő Monkey, és Upsy Daisy után az este első Life Of Agony dala, a Tangerine következett. Ezután a Dove című számmal egy leheletnyit visszavettek a lendületből. Na, ekkor indultak el többen a pult felé, de aztán két dallal később tolakodtak is vissza az első sorba a második LOA számra, az Angry Tree-re, melyet némileg átdolgozva kaptak meg a kiéhezett Agony rajongók, akik láthatóan élvezték a könnyed esti programot.

A Life Of Agony számokon kívül az Alice In Chains Nutshell-je okozott még osztatlan lelkesedést. A mai nap folyamán talán már többen petíciót jutattnak el Jerry Cantrellnek, melyben követelik William DuVall leváltását és Keith Caputo azonnali bevételét a zenekarba (ha tényleg megcsinálja valaki, egy támogatóra már biztos számíthat.). A Caputo szólóéletműből jól válogatott dalok (pl. Songbird, Lollipop, Son of a Gun, Brandy Duval, Pet K) után még kapott a lelkes kis tömeg két ráadást, de aztán fél 11 körül véget is ért koncert.

Ám az este még korántsem. Caputo egyáltalán nem tűnt el a backstage-ben, hanem fél órán át fotózkodott és beszélgetett a rajongókkal, majd paradicsomlevét kortyolgatva baráti csevejbe kezdett a maroknyi nyughatatlannal, akiknek még nem akaródzott ilyen korán hazamenni. Így tudhattuk meg például azt, hogy a Life Of Agony-nak gyakorlatilag befellegzett (pontosabban azt mondta Caputo, hogy a zenekarnak NO FUTURE). A tagok házasok, gyerekeik vannak és már nem marad energia a bandára. Caputonak ezzel szemben nincs családja. Sűrűn hangoztatta, hogy ő a mának él, nem foglalkozik a jövővel. A karjára tetovált pillangók egy-egy, számára fontos, halott embernek állítanak emléket (szegénynek jó sok pillangója van), de a következő ábra a testén egy Charles Bukowski idézet lesz, merthogy ő az egyik kedvenc írója. Emellett szereti Baudelaire-t, Verlaine-t és Rimbaud-t, ha meg filmek akkor Robert De Niro és a nagy kedvence Stanley Kubrick, tőle is leginkább a Mechanikus Narancs. A Life Of Agony lemezek közül nála a Broken Valley a favorit, bármennyire is fanyalognak rajta mások. Zenében meg durván leragadt a klasszikusoknál (Zeppelin, Doors, Queen), de a grunge műfajt sem veti meg (Soundgarden, Alice In Chains), a Pearl Jam-es Eddie Vedder például jó cimborája is.

Az utolsó emberek, megjegyzendő felnőtt férfiak, elmenőben még csókot(!) nyomtak Caputo fejére, a bátortalanabbak inkább csak gratuláltak és lepacsiztak vele. Ő pedig mosolygott, tűrt, meg fürdött a feléje áradó szeretetben. A következő napi koncerten, Graz-ban, gondolom átéli majd ugyanezt. Mi pedig elégedjünk meg ezzel az egy estével.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2020 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei