filmzeneszínházkiállításirodalomközelképfesztiválpályázatifjúságmindenmás

országos programajánlómozik országosanszínházak országosanmúzeumok, galériáklexikon

.:. Gary Moore Budapesten - Részegítő élményorgia a gitárvirtuózzal .:.

Meglehetősen vegyes korosztály gyülekezett a SYMA Csarnokban péntek este; úgy tűnik Gary Moore muzsikája az azon felnövőkön kívül az ifjabb nemzedéket is megmozgatja - a szó szoros értelmében. Mindenesetre aki ült, végül az is állt, és egy olyan élményt hordozhat eztán magában mindenki, aki jelen volt, amely hosszú ideig borzongatja majd, valahol a tarkója körül. (*** beszámoló ***)

Aki időben érkezett, és vállalt egy csipetnyi tolakodást, az rengeteg fantasztikus, ritkaságszámba menő gitárt és erősítőt csodálhatott meg a Vintage Gitártalálkozó keretében még a koncert előtt - természetesen a közönség nagy része érdeklődve csoportosult az elkerített hangszerek körül. Az ember kicsit úgy érezte magát, mint a büntetésben lévő gyerek az édességboltban, hiszen a mindent a szemnek elv itt is érvényesült, bármennyire szerették volna az ifjú és kevésbé ifjú muzsikusok a kezükben érezni a fantasztikus, már-már relikviaszámba menő gitárokat. Persze nem-zenészként is érdemes volt végignézni a különleges húrosokat, hiszen egy-egy darab igazi látványosságnak bizonyult.

Vintage gitártalálkozó

Meglepő pontossággal, nyolc óra után néhány perccel lépett a színpadra Jamie Winchester és csapata. Az a Jamie Winchester, aki számomra hosszú ideje igazi talány: erős, hibátlan orgánum, profi zene, megfelelő színpadi jelenlét - és mégsem jelent semmit, nem hagy nyomot, nem ragad magával. Egy kis ritmusra-bólogatásnál többre nem futja, és a közönség tapsoltatásával is hiába próbálkozott, bár az utolsó dalra, - ami egyébként feldolgozás, a U2 Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, Kill Me című igen népszerű szerzeménye - mintha egy kicsit megmozdulna a nép, de aztán lejár a szűkre szabott idejük, és én ismét nem érzem meggyőzve magam.

Gary Moore a végsőkig feszegeti a rajongók tűréshatárát, majd’ félórás késéssel, követelőző füttyszóra és tapsra lép színpadra, de mindezt az első taktusok után hallgatólagosan megbocsátjuk neki. Olyan erős jelenlétet produkál, hogy néha szinte megfeledkezünk róla, hogy rajta kívül más is van a színpadon; az arcára kiülő szenvedély, amellyel hangszeréhez nyúl, ritkán tapasztalható olyan muzsikusoknál, akik ilyen sok éve vannak a szakmában. A kezdés feszes, néhány gyorsabb nótával nyit, majd felbukkan két John Mayall szerzemény, rögtön egymás után. A közönség nem tiltakozik.

Gary Moore

Ahogy akkor sem, amikor előkerülnek az olyan közönségkedvenc dalok, mint a Mojo Boogie, vagy a Walking By Myself, amelyek refrénjébe örömmel szállnak be a rajongók is, a zenész nem túl erőszakos unszolására. A muzsikus egyébként mindvégig határozott kontaktust tart fenn a jelenlévőkkel, látszólag jól érzi magát, a közönség pedig meghálálja a közvetlenségét. Az este folyamán természetesen nem hiányoznak azok a szerzemények sem, amelyekben Gary Moore igazán kibontakoztathatja virtuóz tehetségét, az érzelmes, hosszú gitárszólókkal tűzdelt balladák, mint az I Love You More Than You'll Ever Know. Magába és gitárjába feledkezve olyan erőteljesen szól a közönségéhez, hogy ez a látszólagos ellentmondás fel sem merül az emberben, aki ha lehunyja a szemét, és hagyja magát elringatni, valami olyan fantasztikus élményben lehet része, amit akarva sem felejthetne. Ahogy Gary Moore játszik, a zene szinte az ember bőre alá kúszik, körülölel, és rabságba ejt, ahogy látszólag őt magát is fogva tarja, ami egyáltalán nincs ellenére. És nekünk sincs.

Gary Moore

A Still Got The Blues első hangjaira a közönség üdvrivalgásban tör ki, és mindenki megmozdul, ami minden bizonnyal motiválja a zenészt is, hiszen hamarosan a jelenlévők azon részét, aki inkább ülve nézte végig a koncertet, arra biztatja, hogy álljon fel, és érezze ugyanazt, amit az elöl álló, átszellemült tömeg. Szavai meghallgattatnak, és hamarosan hátul is táncoló, éneklő és tapsoló embereket látni, akik ugyanolyan csalódottnak tűnnek, mikor Gary Moore búcsút int, és levonul a színpadról - először. Mert aztán megteszi ezt másodszor és harmadszor is, hiszen a tömeg követel, és mikor átfut az ember agyán, hogy a The Blues Is Alright mennyire frappáns lezárása az estének, kiderül, hogy mindenki megelégedésére még van a tarsolyban egy párizsi séta - a Parisienne Walkaway nélkül egyszerűen nem mehetnek el, és nem is mennek.

Elmacskásodott lábbal, az élménytől kábán botorkál ki az ember a Syma Csarnokból éjfél előtt fél órával, részegülten bambul az autó ablakán kifelé, és hálás, hogy a szülei nem Abbát és Boney-M-et hallgattak a hetvenes években, hanem John Mayall-t, Jetro Tull-t, és természetesen Gary Moore-t.

Van véleménye a témáról? Kérjük, írja ide!

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2010 utáni évszámot (spam védelem)

 

Csatlakozott: 2007-10-09 Írt kommentek: 14 db	Horváth Krisztina	2009-11-17 13:14:30
	Kedves Béla, úgy tűnik, megcsalt az emlékezetem... ezek szerint a Don't belive a word-öt csak nagyon szerettem volna hallani. Elnézést a hibáért. HK

nem regisztrált	Béla, az állat	2009-11-17 08:59:49
	Don't belive word-ot nem is játszotta!!!

nem regisztrált	Forró Gábor	2009-11-15 13:07:23
	Gratulálok ez egy nagyszerű és hozzáértő cikk volt végre!!