2009. november 23.Horváth Krisztina, Kristóf Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Egy koncert, két szemszög: Muzsikás és Wovenhand a Millenárison

Előfordul, hogy ugyanaz az élmény egészen másként csapódik le két emberben - így történt ez szombaton este, a Muzsikás és a Wovenhand koncertje kapcsán, ami arra sarkallta újságíróinkat, hogy mindketten megosszák véleményüket az olvasókkal. Ami tény: a Millenárison szombat este koncertet adott a Muzsikás és a Wovenhand. Hogy ki hogyan élte ezt meg, az azonban szubjektív.

Kristóf Zoltán: Muzsikás&Wovenhand - De hol marad az egymásra találás?

Vegyes érzelmekkel távoztam szombat este a Millenárisról, ahol a Muzsikás és az amerikai Wovenhand zenekar közös, két órás koncertjét hallgattam végig. Számomra egyértelmű volt, hogy vannak műfajok, amiket hiába akarunk egymásba olvasztani, az koncepció nélkül nem nagyon megy. Ráadásul, itt nem is egymásba olvadásról volt szó, hanem egymás mellé pakolásról, aminek következményeként, két önálló koncert, két önálló műfaj bontakozott ki: a szimbiózis látszatában.

Egy ilyen műfaji keveredés esetében, az ember vár valami pluszt, valami különleges esszenciát, amitől izgalmas, változatos lehet egy produkció. A közös Muzsikás-Wovenhand esten, csak az utolsó számban lehetett hallani amolyan össznépi zenélést, máskülönben mindenki önállóan próbálta a közönséget elvarázsolni. Ez olyasfajta disszonáns helyzetet teremtett, ami a varázslat helyet, értetlenséget szült.

Mert mit is láttunk a színpadon? Egy fantasztikus Muzsikás együttest, akik a népzenét pillanatok alatt hangulattá redukálják, és a néző lába máris ütemre jár, érzi, hogy a zenészek ismét megteremtik a hétköznapi csodát. Egy ilyen miliő megteremtése után, aztán a David Eugene Edwards vezette trió egy olyasfajta zenei világot tár elénk, ami egy kissé középszerű, egy kissé hatásvadász, és borzalmasan egysíkú. Aztán ismét a Muzsikás jön, a szokásos varázslattal, aztán megint a Wovenhand depresszív hangulata, és igazából semmi más nem történik a színpadon, minthogy illedelmesen átadják a helyüket a zenészek egymásnak - a kilincs-effektus tökéletese példája.


Muzsikás - Sipos Mihály, Porteleki László


Azért voltak próbálkozások, hogy a két, amúgy stílusban, hangulatban, színvonalban eltérő zenekar közelebb kerüljön egymáshoz. Ám itt is kiütköztek azok a hiányosságok, melyek egész este jelen voltak: a közös élmény megteremtésén túl, a nézők felé transzponált közös zenei élmény "feltálalása". Ha voltak is ilyen próbálkozások, az mind a Muzsikás részéről jelentkezett, akik, egy-két szám erejéig, hozzáadtak valamit a Wovenhand zenei világához: már amit hallani lehetett belőlük, mert a hangosítás, finoman szólva is, nem állt a helyzet magaslatán. Edwards gitárja, és mikrofonja szinte elnyomott mindent, alig lehetett hallani a néha be-bekapcsolódó hegedűt, vagy egyéb népi hangszereket.

A Wovenhand azonban, a Muzsikástól eltérően semmit nem tudott hozzáadni a magyar népzenéhez. Edwards a gitárját szorongatta, miközben a Muzsikás játszott, és az ember szinte azon drukkolt, hogy pengesse meg a húrokat, lépjen be a zenébe; de a rajongó csodálaton kívül, amely kiült az arcára, semmit sem csinált az amerikai gitáros. Hát ennyit a közös zenélésről. Még az sem tudta a bosszúságomat elhessegetni, hogy az utolsó számban végre egymásra találtak.

A Wovenhand stílusa számomra sehogyan sem tud utat törni magának a magyar népzene felé: és ebben a kijelentésemben semmilyen rosszindulat, avagy részrehajlás sincs. Egyszerűen zeneileg nem tudnak összekeveredni, ez is bizonyítja a koncert tematikáját. Másrészt, az amerikai csapat stílusa, és hangzásvilága egy szubjektív látásmódba beszürkült zenei irányzat, ami nem feltétlenül tűri meg maga mellett más műfajok ottlétét. És ettől válik különössé, és érthetetlenné a helyzet. Az látható volt, hogy a Wovenhand három zenésze odavan a Muzsikás zenéjéért. A koncert végén zajló diszkrét ölelgetések is azt bizonyítják, hogy nem egy betépett pr csapat rakta őket össze, így ott a nagy kérdőjel: mit is láttunk mi voltaképpen?


Wovenhand


Az évtizedek óta, a világon is sikeres népszerű Muzsikás zenekar, akik többet tettek az országimázsért, mint bármely más, ma élő, magyar ember, vajon miért lép színpadra egy nem túl eredeti, kicsit meditatív, korosodó amerikai zenekarral, ahol az énekes gitáros szemmel láthatóan túlfűtött közlési vágya olykor már-már komikus és visszatetsző? Semmi gond nem lenne, ha egymással zenéltek volna, és nem egymás mellett. Így az értetlenség nem akar elmúlni, még akkor sem, ha a Muzsikás fantasztikus estét produkált - amikor ők voltak soron.

Egy kissé talán elfogult vagyok a Muzsikással szemben, de nyitott minden olyan zenei szimbiózisra, ami csodálatos élményt, és katarzist szül. Az opera és jazz találkozása, vagy a rock és klasszikus zene ötvözete életképes, vagy bármely más stílus keveredése is izgalmas lehet; a lényeg, hogy együtt játszanak, és ne az egymás iránti tisztelet árnyékában megbújva figyeljék a másikat. Hiszen ez olyan, mint amikor Rómeó és Júlia egy időben, de más térben vallana egymásnak szerelmet. És ha ez így van, hol marad a közös egymásra találás?

***


Horváth Krisztina: Muzsikás és Wovenhand koncert - Furcsa randevú a Millenárison

Két teljesen eltérő műfaj találkozott szombat este a Millenáris Teátrum színpadán, két külön világ mutatta meg, és fordította egymás felé az arcát. A Muzsikás életteli örömzenéje és a Wovenhand depresszív, ólomsúlyú muzsikája egymás mellett, mégsem igazán együtt teljesedett ki szombat este.

Nem egész teltház mögött csukták be az ajtókat szombaton néhány perccel nyolc óra után a Millenárison, hogy hamarosan a színpadra lépjen a Muzsikás, és megkezdje az estét a maga bájos, mosolygós, és egyúttal lenyűgöző módján. A második dalba fogtak éppen bele, amikor csatlakozott hozzájuk a Wovenhand csapata - a három amerikai zenész már megjelenésében is elképesztően nagy kontrasztot mutatott a szokásos kalapban-ingben kiálló Muzsikás-tagokhoz képest. És akkor még csak a külsőségekről beszéltünk.


Muzsikás


Ugyanis amikor a Wovenhand tagjai először a húrokhoz nyúltak, az embernek a hideg végigszaladt a hátán - természetesen a szó pozitív értelmében; David Eugene Edwards énekes-gitáros olyan erőteljesen, kőkeményen szólította meg a jelenlévőket, hogy egy pillanatig még a lélegzet is bennszorult az emberben. Hogy a széken ücsörgő Edwards szuggesztív személyiség, az a legkevesebb, ami elmondható róla. A zenében él, vele lélegzik, és a mellette játszó Muzsikás lényegesen könnyedebb dallamait látszólag ugyanannyira tudja élvezni, mint saját, súlyos szerzeményeit. Orgánumában - amely egyébként párját ritkítóan fantasztikus -, érezhető az a karcos, búsborongós, fájdalmas felhang, amely miatt ez a muzsika vagy azonnal letaglóz és magába húz, vagy eltaszít, és az ember értetlenül áll előtte. A nehezen beskatulyázható zenekar valahol az alternatív country és az instrumentális, elszállós rockzene határán egyensúlyoz, az alapvető irányvonalat azonban egyértelműen az énekes rajzolja meg - mintha köré építkezne a zene minden más eleme.

A Muzsikás szólószámaiban, amelyeket hatalmas ováció kísért a jelenlévők oldaláról, hozták a szokásos formájukat, valódi, ízes népzenével, vagy ahogy manapság divatos hívni, világzenével örvendeztették meg az őket kedvelőket. A legnagyszerűbb ezekben a zenészekben az, ahogy sugárzik róluk a szeretet és tisztelet az iránt, amit a színpadon teljes odaadással művelnek. Hirtelen össze se tudnám számolni, hány hangszer szólalt meg a kezük alatt, ráadásul Farkas Zoltán még egy kis tánccal is kedveskedett a közönségnek, amely természetesen osztatlan sikert aratott.


Wovenhand


Ami viszont furcsa rejtély, hogy milyen okból kifolyólag került egy színpadra ez a két, egymástól olyannyira különböző, más magasságokat és mélységeket bejáró műfaj - amely akár működhetett volna jól szombat este a Millenárison, de valahogy mégsem igazán működött. Nem működött, mert ahelyett, hogy közös muzsikálást élvezhetett volna a közönség, kicsit olyan érzésem volt, mintha egyszerre két koncertet hallgattam és néztem volna végig. A különbözőségek ütköztetése generálhatott volna hatalmas feszültséget a színpadon, de a két zenekar olyan keveset zenélt valóban együtt, hogy az ember el se tudta kezdeni élvezni, máris vége szakadt. Inkább mondjuk úgy: egymás mellett zenéltek, felváltva, nem közösen; pedig abból a néhány dalból, amelyben összetalálkozott ez a két világ, nagyon ígéretes élmény kerekedhetett volna. A hangsúly azonban sajnálatos módon ez utóbbi szócskán van, ugyanis azt a kevés közös muzsikálást is tönkretette a csapnivaló hangosítás, amely nyomán a gitár és az ének elnyomott minden mást.

És éppen az az egészben a borzasztó, hogy ahelyett, hogy egyetlen, közös, nagyszabású koncertről számolhatnék be, mindvégig két produkcióról beszéltem, amelyek csupán egy időben, mégis külön-külön, zajlottak ugyanazon a színpadon - lássuk be, a közös szereplés nem volt meggyőző, mert egyszerűen megfoghatatlan volt a koncepció, pedig a többség valamiféle különleges, nem hétköznapi élményt remélt ettől az estétől. Aki a Wovenhand miatt látogatott el a Millenárisra, azt gondolom, megkapta, amit várt, az este nagyobb százalékában uralta a színpadot David Eugene Edwards és csapata, azonban a Muzsikás közönsége talán kicsit kevéssé távozott elégedetten. Igazán kár - mert határozottam megvolt a lehetőség, hogy egy olyan élménnyel térjen haza a nagyérdemű, amit még sokáig emleget. Nos, lehet, hogy emlegetni így is fogja, de az sokkal inkább a borsos jegyár miatt lesz, mintsem az élmény okán.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2021 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Havi toplista
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei