Mark Knopfler koncert - Nagypapásan, de nem nyugdíjas mentalitással
Az intelligens közönség elnyeri méltó jutalmát, szól a légbőlkapott életbölcsesség, amely ha máskor nem is, de a Mark Knopfler koncerten igaznak bizonyult. A mester fájós háta miatt ülve pengetett egész este, de ez a hangulaton mit sem rontott: a szólólemezek dalai mellett természetesen nem maradhattak el a Dire Straits klasszikusok sem.
Egyébként meg tehette, hiszen nem azt várjuk tőle, hogy Angus Young módjára ugrálja végig oda-vissza hatvanszor a színpadot, és patakokban folyjon róla az izzadság, sokkal inkább azt, hogy a nyugis hangulatot újraélhessük a koncertek közben, amit a lemezein is kapunk. Nyilván sokan jöttek olyanok, akik Dire Straits dalok reményében látogattak el a koncertre, és ők nem is csalódtak, hiszen öt nótát is kaptak az este folyamán. A szólólemezekről meg jellemzően inkább a belassultabb dalokat preferálta a mester, ami miatt lehet fanyalogni, ámde nem érdemes, mert mindent egybevéve egyetlen unalmas vagy gyengébb perce sem akadt a koncertnek. Hacsak nem soroljuk ide a háttérvetítő kihasználatlanságát, és a mintázatok használatában tetten érhető kóros ötlettelenséget, ami viszont egyáltalán nem a zenekartól eredeztethető.
Mark Knopfler a budapesti színpadon
A koncert előtt már több fórumon, és közvetlenül Mark Knopfler színpadra lépése előtt is megkérték a közönséget, hogy ne használják mobiltelefonjaikat és fényképezőgépeiket, ugyanis a fények roppantul zavarják a gitárfenomént. Úgy látszik ezt mindenki komolyan is vette. Akadtak persze rebellisek. A közönség soraiban valakire éppen maga Knopfler szólt rá, olyasmi stílusban, hogy: "Hé haver, te most tényleg egész este filmezni akarsz?". Az Aréna nézőterét egyébként megfelezték, így a körülbelül hatezres embertömeg teljes egészében be is töltötte azt.
Elsőnek a legújabb Get Lucky lemez nyitódala, a Border Reiver csendült fel, jogosan, mondhatnánk, hiszen mégiscsak ennek a lemeznek a kapcsán látogatott két év után ismét hazánkba. Majd ezt ismét egy lemezindító nóta követte (What It Is), csakhogy ez a 2000-es Sailing to Philadelphiáról való, amit aztán ennek a lemeznek a címadó dala követett. Ezután jött a Coyote, Prairie Wedding és a Hill Farmer’s Blues hármasa, ami egy kicsit visszavett a lendületből, de csak azért, hogy megfelelően elő legyen készítve a terep a kihagyhatatlan Dire Straits klasszikusnak, a Romeo & Julietnek, és a több mint 30 éves örökbecsűnek, a Sultans of Swingnek.
Mark Knopfler
A közönségnek innentől kezdve szinte bármit játszhatott volna Knopfler és zenekara, mert megvették őket kilóra, de szerencsére nem így álltak hozzá a dologhoz. Kaptunk egy kis egyveleget az első három szólólemez dalaiból (Done With Bonaparte, Marbletown, Speedway at Nazareth) és ezután következett a ráadás előtti, többek szerint kicsit már-már túlontúl hosszúra nyújtott Telegraph Road. A bónuszdalok pedig nem okoztak különösebb meglepetést, hiszen két a Dire Straits "sláger", a Brothers in Arms és a So Far Away kihagyhatatlan volt, és a méltó zárást végül ismét egy Get Lucky albumról származó gyönyörű nóta, a Piper to the End biztosította, amelyben ismét felcsendült a skót dallamvilág, amely a jellegzetes country jegyek mellett az egész koncert alatt újra és újra visszaköszönt.
Mark Knopfler elképesztő ujjpengetős játékát látva egyrészt elmereng az ember, hogy miért csak a 27. helyre került anno a Rolling Stone magazin minden idők száz legjobb gitárosának listáján, másrészt meg valamiféle elementáris öröm keríti hatalmába, hogy de jó, hogy ez az ember 61 évesen is itt van, és fájós derék ide, vagy oda, akkor is lenyom nekünk egy ilyen koncertet, amúgy nagypapásan, de közel sem nyugdíjas mentalitással. Reméljük jövőre megint összedob egy albumot, csak, hogy valamilyen ürüggyel megint a tiszteletét tehesse majd nálunk.
Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:
regisztrált