Két nap után: A 21097 és feledik méter az EFOTT-on
Néha az eidetikus emlékezet is kihagy, különösen ha jól megtámogatják mindenféle szesszel. Nem tudom elképzelni se, egy Stephen Wiltshire-nek vagy Andrej Szljusárcsuknak mennyit kéne innia ahhoz, hogy legyen egy-két folt az általa megrajzolt várostérképben vagy számsorban, de van, hogy részegség nélkül is, pusztán az élményáradat miatt nehéz rekonstruálni az előző nap történteket. Én e második fajtához közelebb eső, száraz filmszakadás után próbálom a koncertkollázst és eseményrengeteget megnyirbálni.
Egy reggeli keringésjavító, sziget körüli séta nagyon jól tud esni, pláne akkor, ha a leginkább beépített dobgépek hangjára emlékeztető agyértamtam kelt fel. Mindez reggel hatkor, a fesztivál tökéletes holtpontján: ember legyen a talpán, aki hajnali hatot még az estéhez sorolva ilyenkor is a báziskocsmában hajtja fel egymásután az italokat. A többség ilyenkor azért már csak a sátrába visszahúzódva figyeli belülről a szemhéját. Az így beállt csend viszont fesztiválon minimum szokatlan, és a hajnali elektromos zümmögést csak az "Otthon aludjál!" kamarakórus önjelölt vegyesválogatottja vágja félbe. Ha egy jó ritmusra beálltak volna, valószínűleg fel se veszem, de a másnapossággal együtt járó sekélyes álom dobszólója nem járt szinkronban a kétszavas refrénnel, az ilyen spontán dzsessz meg érdekel, megindít.Így eshetett meg, hogy a reggel hat nigredóját megtapasztalhattam. Ritka, kétes értékű kegyelem ez: egyfelől a máskor idegen béke érzése árad szét a sok-sok alvó láttán bennem, másfelől meg engedelmeskedem a józan ész elemző vágyának, és némi kávé magamba kényszerítésével próbálom magam munkára fogni. A rövid küzdelem után ért csúfos kudarc élménye mégse marad meg sokáig bennem.
Ezt pedig két dunaújvárosi kohásznak köszönhetem. Ha van nagy rácsodálkozás az életben, akkor számomra ez az. Csendes középosztálybeli létemből nehezen fogható fel egy olyan világ képe, ahol egy jobb nyári napon 70-90 fokos csúcsra járatott gyárépületben izzó fémmel, hatalmas zajjal és a folyamatosan kerengő porral zsonglőrködnek a kohászok. És a magyar humor édes-kesernyés csersavai, a "tudom-ez-van-mit-vártál" józanító sújtása, amit a magyar filmekben kerestem, de sose találtam meg, ott van tőlem karnyújtásnyira, a harmadik, lazító műszakjában. Kívánom, mindenkinek legyen egy ilyen beszélgetése. A cinikus, és mégis megértésre hívó hangnem, a számítás nélküli partnerség rapportja reménykedéssel tölt el, amit majd az igényes magyar elektronikus zene persze ki fog ölni belőlem, de ki tudna a kétszerkettő józanságában szüntelen létezni?
Egy kihűlt, gumitalp-állagú pizzaszelet és egy jellegtelen paprikás krumpli után Badár Sándor dumájára figyeltem kicsit oda. A tömeg szemmel láthatóan nagyobb, mint az előző nap Hadházi László előadásán, de az anyag ereje nem feltétlenül arányos a rá kíváncsiak számával. Badár történetei nem félmondatról félmondatra elejtett poénok Stephen Wright-i sűrűségével dolgoznak; az ő terepe a nagyobb magyar hagyományokkal rendelkező, jobban felépített, adomázgató előadásmód, ami, ha jól csinálják, hatásos is lehet. Badár esetében nem az. Koncentráljak bármily erősen, el-elkalandozik figyelmem, nem ritkák az üresjáratok, inkább a rutin érződik ki a szett mögül, semmint a közlés vágya. Ezt a sátorból kisoroló emberektől elcsípett mondatfoszlányok is aláhúzták, és csalódással állapítom meg, hogy nem az én készülékemben van a hiba.A mélabút a Riddim Colony ska-ritmusaival oszlattam el, ami azért is sikerülhetett, mert segítségemre sietett néhány rég nem látott barát. Az összekapaszkodásokból aztán holtág mellett fröccsözés lett, a háttérben meg a vidám, életerős zene készített fel a Pannonia All-Stars Ska Orchestra műsorára. Ez volt az első koncert, ami maradéktalan hozta, amit elvártam tőle. A Tízek Társaságának vezére öltönyben-kalapban engem, megvallom, jobban emlékeztetett egy kiérdemesült amerikai lányfuttatóra, mint karibi zenészre, de az elegáns kinézet ellenére magas fordulatszámon pörgő, táncos bolondságot követelő és világszínvonalú ska hamar eltörölt minden képzettársítást. Egyik barátom sérült bokája ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy végigropja a másfél órányi tömény tüttürüttűt. A PASO-ról van szó. Megértem. Öltönyt-kalapot le előttük!
Egy leápolt bokával és számlálatlan fröccsel később (hiszen ennyi kell a várható katarzishoz) a Kispál és a borz slágerekbe öntött kétoldali heveny mámorát kaptuk telibe. Ha a PASO-é volt az első rendben lévő koncert, akkor Kispáléké az első, amiről pontosan tudtam, milyen lesz, aztán, csak hogy ne legyen igazam, kétszer olyan jó lett. Pedig nem minőségi vagy mennyiségi változásról van szó. Mindösszesen annyi történt, hogy a huszonegy év alatt megszerzett rutin aszúsodott be annyira, hogy szamorodnisan jó, úgy, "ahogy megtermett".A koncert "Ite, missa est!"-je után megérkezett az égi áldás is fél kettő környékén. Az eső a már korábban említett igényes magyar DJ-kevermények késő éjjeli világába verte be kis csapatunkat, ahol újból feladtam minden reményemet, és a hajnali három magasságáig elfogyasztott borok és fröccsök végül győzelmet arattak felettem, így ájultam be az ágyamba, üresen, fél négykor. Veterán EFOTT-osok mondják, hogy lesz ez még jobb is. Ez még csak a féltáv.
Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg: